"Aki fél a vereségtől, már vereséget is szenvedett."
* Melody szemszöge *
Épp kint sétáltam az erdőben, mikor hirtelen zajt hallottam, és elbújtam a legközelebbi bokorba. Lovasok léptettek el előttem, ügyet sem vetve az út lejtős, köves hibáira. Csak beszélgettek, és nevettek. Elég jó kedvükben lehettek, ugyanis az összes orra vöröslött a bortól. Vad férfiaknak tűntek, apám korabelieknek. Épp a város felé vették az útjuk. Végig néztem, ahogy elhaladnak, majd a sor végén megláttam, egy szép, fiatal leányt. Szőke hajú, kék szemű, vékony, akár a nád szál. Arca fehér volt, és beesett. Szemében nem csillogott semmi, csak üresség, és szomorúság. Miután elmentek, nekidőltem egy fának, és az íjamat kezdtem tisztogatni. Csak ültem, és elmerengtem a jövőnkön Robb-bal. Majd hirtelen, meghallottam, a vadászkürtöt, ami jelzi a visszavonulást és a vadászat végét. Fogtam hát a zsákmányaimat, a vállamra dobtam őket, és elindultam vissza a városba.
Visszaérve hatalmas fennforgásba találtam magam. Az emberek a házaikat és pergoláikat* díszítették. Felsiettem a kastélyba vezető lépcsőn és benyitottam a konyhába. Bent is ugyan az a hangulat fogadott, mint ami odakint. Az összes cseléd, szakácsnő és kukta ott serte-pertélt egymás hegyén-hátán. Csak ledobtam az egyik asztalra a zsákmányt és vártam a megfelelő alkalmat, hogy leszólítsak egy cselédet. Alig, hogy kigondoltam, már jött is egy.
- Hé! Te! Minek ez a nagy felhajtás? - kérdeztem nevetve. A lány csak lehajtotta a fejét, értelmetlenül mormolva valamit, félre lökött és elviharzott. Megsértődtem, és fel siettem, hogy megkeressem Robb-ot. Ő biztos elmondja mi folyik itt. Csak szedtem a lépcsőfokokat a lábam alatt, de bármennyire is igyekeztem, nem sikerült utolérnem Robb-ot. Senki sem látta. Még a cselédje sem. Tehetetlennek éreztem magam. Miközben a kutatásán voltam, észre se vettem, hogy épp szembemegyek a királlyal. Ám mikor találkoztunk, mint a ketten erősen meglepődtünk.
- Bocsásson meg, apám! Robb-ot kerestem. Nem látta? - az apám, a szokottnál is lehangoltabb volt. Halványan elmosolyodott, majd a vállamra tette a kezét és elindultunk.
- Tudod lányom, Robb... Nos, hogy is mondjam... Megnősül! - egy percre teljesen megállt bennem az ütő. "Hogy micsoda?" "Robb megnősül? Az lehetetlen!" gondoltam. Éreztem ahogy a torkomban egy fojtogató gombóc kezd kifejlődni. - Az imént érkezett meg hitvese lóháton, egyenesen Király Várból. - A szemeim megteltek könnyekkel, és szinte már levegőt is képtelen voltam venni. Mint ha egy kést döftek volna egyenesen a szívembe. Ekkor eszembe jutott, az iménti jelenet, a lány a lóháton, a részeg kísérők, a bús arc. Egycsapásra összeállt a kép. De ekkor észre vettem, hogy egy könnycsepp szalad végig az arcomon, és eszembe jutott, hogy a Robb-al való viszonyunk titok, evégett abba kellett hagynom a sírást. Erőt vettem magamon, és határozott kiállással elhitettem apámmal és mindenkivel, hogy nem zavar.
- Remek, apám. Azt azért szabad tudom, merre jár, bátyám, a vőlegény? - arcomon apró mosollyal próbáltam leplezni a bennem dúló érzelmeket. A király elmosolyodott, és bólintott.
- A szobájában van, kedves. Menny csak. Úgy is szüksége van most rád. - bólintottam és elmentem.
Az ajtó előtt álltam. Nem bírtam megmozdulni. Csak néztem azt a hatalmas, fa tákolmányt, amelynek a túloldalán ott találom azt a valakit, aki néhány napon belül elvesz egy olyan lányt, akit nem is ismer. Nem volt erőm ehhez. De tudtam, hogy meg kell tennem. Ezért nagy levegőt vettem és a kilincsre tettem a kezem. Lassú, de biztos mozdulattal nyomtam le, majd nyitottam ki azt. Robb épp az ágyán ült, és imádkozott.
- Félsz? - kérdeztem, remegő térdekkel. Rám pillantott, és felcsillant a szeme.
- Drága Melody! Ha tudnád mennyire hiányoztál az elmúlt időben. - oda futott hozzám, felkapott és megcsókolt. Jól esett ez a kedves gesztus, de az íze keserű és bánattal teli volt. Letett az ágyra, és gyorsan bezárta az ajtót.
- Akkor most elhagysz? - kérdeztem könnyes szemekkel. Robb elszomorodott, és megrázta a fejét.
- Nem. Azt nem hinném. Hisz én, csak téged szeretlek. - tudtam, hogy amit mond igaz. Mégsem tudtam elhinni. Valahogy túl képtelennek tűnt. Közelebb lépett hozzám, és elkezdet legombolni a ruhám. Egyre lejjebb és lejjebb nyúlt, míg végül le nem esett rólam. Akkor aztán ő is neki látott vetkőzni, és hamar neki álltunk szeretkezni. Élveztem, ahogy mélyen belém hatol és halkan felnyög. Élveztem a teste melegét, a haja érzékeny cirógatását, a keze gyengéd érintését. De mind e közben csupán egy dologra tudtam gondolni....
" Ez az utolsó együtt töltött éjszakánk! "
* James szemszöge *
Nagyjából egy órára hajthattam álomra a fejem, máris egy csapat vad tört ránk. Kirohantam csatatérre, és körülnéztem. Megláttam, ahogy egy vad férfi próbál nekem rontani, mire én csak nemes egyszerűséggel levágtam a fejét a testéről. Egymás után jöttek az áldozatok, akik táncolni szerettek volna a kardom élén. Teljesítettem a kérésüket. Persze azért én is találkoztam egyszer-kétszer vassal. Legfőképp a lábam, és az oldalam. De azok mind csak karcolások. Nagy nehezen, de sikerült visszaverni a gazokat, és nyugodtabban vághattunk bele a napnak. Kezdet kép, meginvitáltak a megmaradtakat egy kupa borra, és vad húsra. Távol álljon tőlünk a kannibalizmus, mi csak állathúsokat eszünk. Persze azt nem állítom, hogy ezek az emberek nem voltak e állatok... A húsuk meglepően ízletes volt.
- Szép volt, uraim. Egy újabb győzelem! - nevettem, majd öblöset kortyoltam az italomba.
- Ahogy az úr mondja! Maga nélkül nem ment volna. - üvöltötte egy részeg katona a tömegből. Tetszett mikor a nép dicsér. Egész büszke leszek magamra. Nevettem és felemeltem a kupám.
- Igyunk a győzelemre! - azzal újabb korty gurult le a torkomon. Nem telt bele sok idő, érezni kezdtem az ital bódító hatását. Az utolsó emlékem az volt, hogy valaki lerángat az asztalról és vele megyek egy szűk folyosón.
A húgom volt, Megan. Rettentően féltett engem. Mikor kinyitottam a szemem és megláttam, elmosolyodtam és megsimítottam az arcát.
- Na végre, hogy magadhoz tértél. Rendesen a hordó aljára néztél. Nagyon aggódtam érted! - arca komoly volt, de a szemeiből áradó kedvesség, ellent mondott legörbülő ajkainak. Gyönyörű volt. Hosszú barna haja kontyba volt felfogva. Szemei zölden ragyogtak, akár a smaragd. Teste vékony volt akár egy szép liliom szár. Bőre fehér volt akár a frissen esett hó. Csak néztem őt és mosolyogtam, majd végül megszólítottam.
- Bocsáss meg, kedves húgom, de ma különösen gyönyörű vagy. - apró pír ült ki az arcára, majd elmosolyodott. Szerette amikor bókolok neki. Én meg azt szerettem, ha gondoskodik rólam. Felültem az ágyamban, és Megan azonnal a kezembe adott egy levelet. Felbontottam és elkezdtem olvasni.
"Tisztelt James Grayjoy!
Szükség lenne önre Északon. A király emberei elpusztították az összes falut, és lemészárolták az összes embert. Borzalmas helyzet uralkodik a településeken. Felénk tartanak, de még meglehetne őket állítani, ha segítene. Az emberek félnek, és már az élelemből is kifogyunk lassan. Szükségünk lenne az ön és hadserege támogatására.
Eddard Stark"
A levél egyértelmű volt. Mennem kellett! Felkeltem hát, és gyorsan felöltöztem. Az övemre csatoltam a kardom és már indultam is volna, de ekkor rám szólt a húgom, akiről egy időre meg is felejtkeztem.
- Hová indulsz? - kérdezte rémülten. Tudta merre megyek, de megpróbálta ostoba képzelgésnek venni.
- Északra! Ned Stark-hoz. - mondtam határozottam, azzal fogtam magam és elindultam a király elé, hogy csapatokat állítson mellém a csatához.
* pergola - bódé
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése