"Ahogy vétkeztünk, úgy szenvedünk."
* Daenerys szemszöge *
Mikor kinyitottam a szemem, egy sötét, kies helyen találtam magam. Egy koszos kis szobában, tele dobozokkal, és szénával. Felálltam és kinyitottam az ajtót. Mikor kiléptem, hirtelen egy csapat katonával találtam szemben magam. Kisebb szemre vétel után, azonban felismertem a királyi címerem a páncéljukon és és valamivel enyhült a szívveréseim száma. Előlépett az egyik és megkért, hogy kövessem őket.
Csak mentünk végig a szűk utcákon, míg végül újra a palotámnál találtam magam. Beléptünk a kapunk, és felsétáltunk a tanács terembe. Az ajtó túloldalán, megpillantottam a tanácsnokom és a nemesek részét. Oda siettem a tanácsnokomhoz, és egy tőrt szegeztem a nyakához.
- Mi történt? - kérdeztem, hangomban dühvel. - Hol van a húgom? - a férfi alig bírt megszólalni. Csak kapkodta a levegőt, s szemében félelem csillogott. Szorosabban szegeztem a pengét a nyakához, amire azonnal megeredt a nyelve.
- Elrabolták felség! - a tőr kiesett a kezemből, és nagy hanggal a földre hullt. Megtántorodtam és egy székbe estem. A katonák azonnal rohantak segíteni, de nem kértem belőle. "Elrabolták a húgom? Már az is lehet, hogy megölték!" csak ez tudott járni a fejemben. Felfigyeltem arra, hogy beszélnek hozzám, de egy szavukat sem értettem. A Világ, szép lassan kezdett egyre homályosabbá válni, míg végül teljesen el nem sötétedett.
Kiléptem a teraszra, és végig néztem a birodalmon. Mint azon a napon, mikor Senerys-szel utoljára beszéltem. A város nyugodt volt, és csendes. Hirtelen egy madár szállt le elém a párkányra, és csőrével kopogtatni kezdett a rideg köveken. Egyre hangosabban és hangosabban, míg végül bele nem tört a csőre a kőbe, és tova nem szállt. A kő sértetlen maradt. Ám mikor jobban megnéztem, a madár vére belefolyt egy kivésett írásba... A betűk, lassan bontakoztak ki rajta, de mikor olvashatóvá vált, a szívem kihagyott a folytonos veréséből. A véres betűk egy nevet rajzoltak ki... "Havas Jon"! Futni akartam, amilyen messzire csak tudtam, ám mikor megfordultam az ütő egy darabig megállt bennem, s velőtrázó sikolyom törte meg a birodalom csendjét. Szemem elé ugyan is, Jon megcsonkított, vérbe fagyott holt teste tárult. Néztem ahogy csukott szemeiből folyik a vér, mint ha könnyezne. Majd hirtelen felpattantak a szemhéjai és helyükön csak tátongó üresség meredt rám. Tehetetlenségemben, a földre zuhantam, és csak zokogtam. Éreztem, ahogy a hangok megakadnak a torkomban, és puszta lehelet formájában hagyják el a szám. Így, némán üvöltöttem rá a kedvesemre, aki addigra eltűnt és helyén csak egy szál virág maradt. Szemeimből még mindig szivárogtak a könnyek, ám már érzelem nem volt bennük. Némán bámultam a növényt, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet benne a trükk. A virág felé nyújtottam a kezem, mikor hirtelen a szemeim kipattantak, és felébredtem.
Az ágyamban ülve tértem magamhoz, s végig gondoltam az álmom. De mi lehetett a virággal? Ezen töprengtem, mikor belépett a szobába a cselédem, és mosolyogva oda nem rohant hozzám.
- Felég, jól érzi magát? - kérdezte, s közben boldogan igazgatta rajtam a takarót. Szótlanul követtem a tekintetemmel ahogy dolgozik. Mint ha az oly nagyon érdekes lenne. - Feküdjön vissza felség. Még pihennie kell! - nem bírtam az alvásra gondolni. Csak az az álom járt a fejemben, és nem akartam újra átélni mind azt a szörnyűséget. Megráztam a fejem, és intettem a cselédnek, hogy távozhat. Miután kiment, kiszálltam az ágyból, és a teraszra siettem. Körülnéztem, és valahogy a város hatalmas hangzavarja, most megnyugtatott. Elégedetten támaszkodtam a kőpárkányra. Boldogság töltötte el a szívem. Egy percre meg is feledkeztem Senerys-ről, Jon-ról, és az álomról. Majd egy madár szállott le elém a párkányra. Kedvesen méregetett, majd a csőrében lévő kis magot, hangos kopogással kezdett verni a kőhöz...
* Araya szemszöge *
Épp a kertben sétáltam, mikor hirtelen egy csapat katona szaladt el mellettem. Ügyet sem vetve rájuk, folytattam tovább az utam a kerti tóhoz. Mikor odaértem, leültem egy padra, és csak néztem a vizet. Megnyugtatott, és teljesen elterelte a gondolataim, Lokiról. Észere sem vettem, hogy időközben társaságom akadt.
- Üdvözöllek! - köszöntöttem, tisztelettel a bátyámat, Thor-t. Elmosolyodott, és biccentett.
- Gyönyörű napunk van, nem gondolod? A fények csak úgy táncolnak a víztükrön. A madarak trilláznak. Minden gyönyörű. - mondta. Körülnéztem, és bólintottam.
- De Loki még mindig nem tért magához. - lehajtottam a fejem, és próbáltam elfojtani a könnyeim.
- Ne aggódj! A tanácsos szerint holnapra már jobban lesz! - mondta biztatóan. Belenéztem a szemeibe, és láttam benne, hogy igazat mond. Majd újra megszólalt. - Tudom, hogy szereted Loki-t.
- Igen! A húga vagyok! - közöltem közömbösen.
- Te is tudod, hogy nem úgy gondolom.
- Márpedig csak gondold úgy, bátyám! - a tagadás nagyon jól ment nekem, ám az igazságot nem tudtam hazugság alá rejteni. Főleg nem Thor előtt. Túl jól ismert. Ránéztem, és megadóan bólintottam. - Rendben! Valóban beleszerettem! De ez úgy sem számít. Hisz én a húga vagyok, és nem szeret engem. Szerintem még úgy sem, mint a húgát...
* Loki szemszöge *
Reggel egy borzalmas álomból riadtam, és elhatároztam, hogy elmegyek és sétálok egyet a kertben, hogy kiszellőztessem a fejem. Arra azonban nem számítottam, amit a kert cserjéi alatt megbújva hallok. A húgom bevallotta, a bátyánknak az igazságot, hogy szeret engem. Elszomorodtam, és megpróbáltam halkan elhagyni a tavat. Visszafelé a szobámba, bujkáltam, nehogy elkapjanak, és újra alvásra kényszerítsenek. Ekkor eszembe jutott egy zseniális ötlet. Felsiettem a lakrészembe, gyorsan összeszedtem pár apróságot, és azon mód elindultam, Heimdall-hoz. Beváltom a húgomnak tett ígéretem, leverem a felkelőket a Midgardon, és mikor haza jöttem a győztes csatából, elveszem a húgom feleségül! Akkor végre megtudja mennyire szeretem őt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése