8. Rész: Kétely és Szökés

"Egy kedves arc gyakran bűnös szívet leplez."

* Kamilla szemszöge *

Nem éreztem magam kiváltságos helyzetben, ahogy azt az emberek gondolnák. A király leendő hitvese voltam. Az anyám gyakorlatilag oda dobott a királynak. Szerettem a királyom, ennek ellenére. Sétáltam vele mikor akarta, háltam vele amikor akarta, segítettem neki döntéseket hozni, ha úgy kívánta. 

A kertben néztem épp a gyönyörű virágokat, mikor egy katona elém lépett és megkért, hogy menjek vele. Tettem ahogy kérte, s elkísért a király elé. Nem volt rajtam fűző, de a levegő így is alig jutott belém. Magam sem tudtam miért. Meghajoltam a király előtt majd felnéztem rá. Rosszallón méregetett, s végül felállt és intett az őröknek. Két megtermett férfi ragadta meg a karom, s felvonszoltak a lépcsőn a király elé. Ledobtak elé s addigra én már alig kaptam levegőt. Fuldokolni kezdtem, majd a világ kezdett egyre homályosabbá válni, míg végül feladtam, s elnyomott az álom. Hallottam ahogy a király az őrségért kiált és éreztem, hogy felveszi erőtlen testem.

Mikor felébredtem, már ágyban feküdtem. Újra kaptam levegőt. Megkönnyebbülten tapogattam a mellkasom, s közben nagyokat sóhajtottam. Felültem és kinéztem az ablakon. A fény elsőre megzavarta a látásom, majd egyre tisztábban láttam. Egy alak kezdett kibontakozni benne. Felálltam s lassú léptekkel közeledtem felé. Amint mögé léptem a vállára tettem kezem, s ő azonnal megfordult. 

- Uram! - meghajoltam, de a király gyorsan felállított. Belenéztem a szemeibe. Kedvesség és aggodalom csillogott bennük. 

- Jobban vagy, hölgyem? - kérdezte aggodalommal, hangjában. Biccentettem a fejemmel s arcomra szelíd pír ült. - Bocsásd meg, a tegnapi viselkedésem. Csupán szóbeszédet hallottam. - "ennyit alhattam volna?" - gondolkodtam. 

- Miféle szóbeszédet, uram? - hangomban bizonytalanság érződött. Megfogta a kezem, s megsimította az arcom. 

- Csupán, hogy hölgyem, gyermeket vár. 

- Biztosíthatom, uram, nem tudok róla. - leszegtem a fejem, majd a hasamra tettem a kezem. Uram, megfogta az állam s tekintetem az övéhez irányította. 

- Szép hölgyem. Aludd ki magad, biztos nagyon megráztak a hírek. Arcod teljesen elsápadt. - megcsókolta a kezem, s az ajtóhoz sétált. Ott megállt s visszanézett rám. 

- Küldetem a cselédet. - azzal elment. Visszabotorkáltam az ágyamhoz, és zavartam leültem rá. A fejem majd ketté hasadt a fájdalomtól. Nem tudtam mit tenni. Csak ledőltem a párnáim közé, s újra elaludtam. 

* Araya szemszöge *

- Jerj, húgom! - szólt Thor kedvesen. Loki-hoz igyekeztem volna, de nem tudtam. A fivérem megállított, s megkért tartsak vele a vacsorához. - Szép esténk van, nem de? - kérdezte méltóság teljes mosollyal az arcán. Bólintottam s egyre csak azon járt a fejem, hogy vajon hol lehet Loki? Már 3 napja nem láttam. Megtorpantam. Mi van, ha megszökött? Ha elment, hogy elhagyjon engem, mert megtudta mit érzek iránta. A kezeimbe temettem az arcom és csak sírtam. Thor persze nem értette, s ezért a kellő képen bánt velem. 

- Húgom! Minden rendben? Húgom? Őrség! - kiáltott. Hangjában zavarodottság és félelem csendült fel. Megfogtam a karját, s könyörgőn néztem a szemébe. 

- Ne! Kérlek, bátyám! Hagyd az őrséget! Csupán aggódom! - hangom elcsuklott, és szemeimből elapadtak a könnyek. 

- Loki... Ugye? - kérdezte dühödten. - Jaj, húgom! Loki csak tönkre tesz téged! Ezt te is tudod! Miért szereted még is? - láttam rajta, hogy semmit nem ért abból amit csinálok. De magam sem. Megszállottan rajongtam a bátyám iránt, de ebből ő semmit nem viszonzott. Csak Thor szeret engem annyira, hogy tudja ha baj van velem, és segít rajtam. De Loki? Ő soha! Elszántan hajszolja a nőket, s mulat éjszakákon át. Én még is szeretem. Csak tudnám miért. Talán egyszerű a válasz, de még nem elég világos, hogy lássam. 

- Bátyám... - kezdtem bele. - Bocsásd meg nekem mind azt amit eddig ellened tettem. A szerelem elvakított. Te vagy az egyetlen aki igazán megért engem! - elmosolyodott és megölelt. Folytattuk az utunk az étkezőteremig. Az asztal tömve volt finomságokkal. Én azonban nem voltam éhes. Egy falat sem ment le a torkomon. Csak arra vártam, hogy végre mindenki nyugovóra térjen és én végre elszökjek. 

Vacsora után még beszéltem a cselédemmel, de nem engedtem, hogy sokáig maradjon. Fáradságot színleltem és korán visszatértem a szobámba. Összeraktam néhány holmit, és már indultam is. Nehezen, de sikerül átvergődnöm az őrökön, majd a kaput elhagyva egy percre visszanéztem. Valamiért olyan érzés fogott el, hogy soha többé nem jövök vissza ide... Asgardra... 

*Bocsássatok meg, kedveseim, de sajnos mióta beindult a nyár, már nem tudom magam időhöz kötni! Sajnálom! De nagyon remélem, hogy még itt vagytok és olvassátok! Igyekszem innentől fogva hétfőnként hozni az új részeket! <3 Írjatok kommentet, hogy tudjam mit gondoltok az adott részről! Vagy ha új vagy, de érdekel a folytatás iratkozz fel! Köszönöm! További szép napot! <3 * 

7. Rész: Kegyelem és Kegyelet

"Az ember életének van értelme, nem a halálának."

* Thomas szemszöge *

A trónon ülve a Világ olyan más... Az emberek a földig hajolnak előtted, a kedvedre akarnak tenni és bármit megtennének érted. Nekem ez a világ nem tetszett. Nem éreztem magam olyan nagynak. Egy átlag fiú voltam. Mindössze 15 esztendős. Még is... Nekem kellett megoldást találnom a legagyafúrtabb és legnehezebb problémákra is. Minden teher engem nyomott. Próbáltam meggyőzni anyámat s apámat is, de mind hiába. Nem lehetek gyermek többé. Valójában soha sem tekintettek rám gyermekként. Csecsemő korom óta királynak vagyok szánva. Testvérek híján ez rendjén is való. Ifjú koromban tanítottak meg a tanítók az érett és bölcs gondolkodásra. De talán csak az eszem nagy. A karddal megtanítottak harcolni, még sem bántam vele olyan ügyesen. Persze ha a szükség úgy kívánja, habozás nélkül ragadok kardot és megyek csatába. Most azonban még kardot sem engednek fognom.
Épp az emberek panaszait hallgattam, amikor váratlanul berontott, kedves kuzinom a kíséretével. Felálltam és dermedt figyelemmel követtem lépteiket. Mindenki elnémult. Csak a közeledő léptek zaja hallatszott. Minden egyes lépéssel, egyre biztosabban tudtam, hogy nem jó szándék vezérelte ide, drága rokonaim. Néném megállt előttem, s gúnyos mosollyal körbe pillantott majd felhorkant. 

- Felség! - üdvözöltek egy udvarias meghajlással. - Mily elnyűtt az udvarod. Pedig úgy hallottam nincs párja egész Westerosban. - felemelt fővel, szinte már undorral nézett körül a teremben. Nem látom szívesen a néném s kísérőit. A 7 királyság egyik legfenhélyázóbb személyei. Nagybátyám évekkel ezelőtt esett el az egyik csatában. Az a csata is csak ezért az átkozott trónért folyt. Nem szerettem benne ülni. Mindig az előttem uralkodó királyok jutnak az eszembe, s hogy vesztek oda egy hatalomért folytatott csatában. Hány uralkodásra termett király vesztette fejét, csak hogy övé legyen egész Westeros. Undorodtam a tróntól. De a királyi rangom miatt nem vehettem félvállról. Újra nénémre figyestem, s ittam lekicsinylő szavait. 

- A kastélyod nem elég fényűző a rangodhoz... Hisz még is csak király vagy, az istenekre! - káromkodott. 

- Nekem, s családomnak megfel...

- Persze, persze! Az ostoba húgomnak minden megfelel... - gyorsan a szája elé kapta a kezét és elmosolyodott. - Bocsásd meg uram a rossz fecsegőm... Csak beszélek össze-vissza. De akkor most térjünk is vissza a fontos dolgokhoz... Hogy miért is vagyunk itt... - megköszörülte a torkát és a háta mögül elő lépett a kuzinom, Kamilla. Gyönyörű volt. Westeros leggyönyörűbb leánya. Mindössze 14 éves volt, s még hajadon. Szőke haja csak úgy szikrázott ahogy a nap megsímogadta. Szemei türkizen ragyogtak akár az ég két legfényesebb csillaga. Bőre fehér volt, s termete meglehetősen gyenge és törékeny. Szépsége beragyogta a termet. Illendően meghajolt majd halvány mosollyal rám pillantott. 

- Felség. Mint tudod, az országnak biztos vezetőre van szüksége... S ahoz az uralkodónak nő is kell az oldalára, nem csak kard. Lady Stark fattyú leánya épp való hozzád, uram. 

- Hogy hozzám? Egy fattyú leány? Ne tréfálj velem néném! - nevettem, majd undorodva fordultam felé. - Nekem nemesi vérű asszony kell! Nem holmi fattyú leány...- a szavaim csöpögtek a gúnytól és az undortól. - Most elmehesz, ha ennyi volt jöttöd célja. - a néném fejet hajtott és kíséretével együtt kivonultak. Kamilla azonban maradt. Néném biztos okkal hagyta itt. 

- Hát te, kedves kuzin? Téged itt hagytak? - kérdeztem nevetve. 

- Nem, felség. - mosolyodott el. - Enegem neked szántak, uram. 

- Akkor miért beszélt anyád arról a fattyú leányról? 

- Felség, ha megengedet, az anyám szokott félre beszélni. Sokszor maga sem tudja mit hord össze-vissza. 

- No ez már igaz! - mosolyodtam el. - Jerj akkor, kedves kuzin. Sétálnék egyet. - leballagtam a lépcsőn, s karon fogva kísértem el, hölgyem a kertbe. 

* Loki szemszöge* 

A Midgardon minden egészen más. Itt az emberek nem mulatnak, nem hálnak minden éjszaka. Inkább nyomorognak és éheznek. Egy erdőben sétáltam éppen, mikor hirtelen egy lovas csapat vágtatott el mellettem egy pár méterre. Egyikük sem vett észre. A fák elfedtek előlük. Hirtelen kardok csattogását hallottam a távolban és közelebb lopóztam. Két lobót láttam. Egyen mellyen egy szarvas ágaskodott, s egyen melyen sárkány égett vörösen. Végül a srárkány legyőzte a szarvast, s engem is elragadtak. Fogoly lettem pedig csak megfigyelő voltam. Az út hosszú volt és kényelmetlen. Megkötözték a kezem és egy lovas húzott maga után. Alig bírtam tartani az iramot. Mikor azonban megérkeztünk hatalmas meglepetésemre a város hemzsegett a boldog emberektől. 

- Most pedig a királynő elé viszünk téged. Majd ő dönt a sorsodról. - mondták gonosz mosollyal arcukon. 

- Nem tetszik az ötlet... - de nem volt választásom. Berángadtak a trónterembe ahol a királynő épp férfiakkal társalgott. Pont háttal állt, de tündöklő fehér haja ragyogott az ablakon besütő napsugárban. A katona aki elhúrcolt kihúzta magát és jelentett. 

- Királyném, hoztunk egy foglyot! - nem fordult meg, csak ítélkezett. 

- Öljétek meg! - legyintett. Megilyedtem és felszólatam.

- Felség! De hisz én nem tettem semmit ellened! - mentegetőztem. Erre azonban azonnal megfordult. Álom szerű volt. Gyönyörű akár egy égi csoda. Ahogy rám nézett láttam rajta, hogy elgondolkozik. 

- Vagy várj! Ki vagy te? Melyik zászló alatt szolgálsz? - kérdezte határozottan. 

- A nevem Loki, Asgardról jöttem. Apám a 7 világ örzöje. - vallottam be. - Azért jöttem a Földre, hogy megakadályozzam a felkeléseket... 

- Én is pont ezt akarom! - mondta már valamivel enyhébben. - Örök, engedjétek el! - az őrök azonnal eloldoztak és végre újra érezhettem a kezemben a vér áramlását. - Most pedig menj vissza ahonnan jöttél! Majd én ügyelek az emberek biztonságára. - már toloncoltak ki a teremből mikor újra felszólaltam.

- Felség! Kérlek! Had maradjak itt. Had szolgáljalak téged! Asgardon az élet olyan sivár és unalmas. A Földet azonban már  régóta csodálattal figyelem. Végre sikerült megszöknöm, s te vissza toloncolnál? - kis gondolkodás után azonban a királynő megkegyelmezett. 

- Ám legyen! Jerj a királyi tanácsba. Ott nagyobb hasznodat veszem. - a kezét nyújtotta én meg felsiettem mellé majd elindultunk a tanácsterem felé. 

6. Rész: A szükség nagy úr!

"Aki fél a vereségtől, már vereséget is szenvedett."

* Melody szemszöge *

Épp kint sétáltam az erdőben, mikor hirtelen zajt hallottam, és elbújtam a legközelebbi bokorba. Lovasok léptettek el előttem, ügyet sem vetve az út lejtős, köves hibáira. Csak beszélgettek, és nevettek. Elég jó kedvükben lehettek, ugyanis az összes orra vöröslött a bortól. Vad férfiaknak tűntek, apám korabelieknek. Épp a város felé vették az útjuk. Végig néztem, ahogy elhaladnak, majd a sor végén megláttam, egy szép, fiatal leányt. Szőke hajú, kék szemű, vékony, akár a nád szál. Arca fehér volt, és beesett. Szemében nem csillogott semmi, csak üresség, és szomorúság. Miután elmentek, nekidőltem egy fának, és az íjamat kezdtem tisztogatni. Csak ültem, és elmerengtem a jövőnkön Robb-bal. Majd hirtelen, meghallottam, a vadászkürtöt, ami jelzi a visszavonulást és a vadászat végét. Fogtam hát a zsákmányaimat, a vállamra dobtam őket, és elindultam vissza a városba. 

Visszaérve hatalmas fennforgásba találtam magam. Az emberek a házaikat és pergoláikat* díszítették. Felsiettem a kastélyba vezető lépcsőn és benyitottam a konyhába. Bent is ugyan az a hangulat fogadott, mint ami odakint. Az összes cseléd, szakácsnő és kukta ott serte-pertélt egymás hegyén-hátán. Csak ledobtam az egyik asztalra a zsákmányt és vártam a megfelelő alkalmat, hogy leszólítsak egy cselédet. Alig, hogy kigondoltam, már jött is egy. 

- Hé! Te! Minek ez a nagy felhajtás? - kérdeztem nevetve. A lány csak lehajtotta a fejét, értelmetlenül mormolva valamit, félre lökött és elviharzott. Megsértődtem, és fel siettem, hogy megkeressem Robb-ot. Ő biztos elmondja mi folyik itt. Csak szedtem a lépcsőfokokat a lábam alatt, de bármennyire is igyekeztem, nem sikerült utolérnem Robb-ot. Senki sem látta. Még a cselédje sem. Tehetetlennek éreztem magam. Miközben a kutatásán voltam, észre se vettem, hogy épp szembemegyek a királlyal. Ám mikor találkoztunk, mint a ketten erősen meglepődtünk. 

- Bocsásson meg, apám! Robb-ot kerestem. Nem látta? - az apám, a szokottnál is lehangoltabb volt. Halványan elmosolyodott, majd a vállamra tette a kezét és elindultunk. 

- Tudod lányom, Robb... Nos, hogy is mondjam... Megnősül! - egy percre teljesen megállt bennem az ütő. "Hogy micsoda?" "Robb megnősül? Az lehetetlen!" gondoltam. Éreztem ahogy a torkomban egy fojtogató gombóc kezd kifejlődni. - Az imént érkezett meg hitvese lóháton, egyenesen Király Várból. -  A szemeim megteltek könnyekkel, és szinte már levegőt is képtelen voltam venni. Mint ha egy kést döftek volna egyenesen a szívembe. Ekkor eszembe jutott, az iménti jelenet, a lány a lóháton, a részeg kísérők, a bús arc. Egycsapásra összeállt a kép. De ekkor észre vettem, hogy egy könnycsepp szalad végig az arcomon, és eszembe jutott, hogy a Robb-al való viszonyunk titok, evégett abba kellett hagynom a sírást. Erőt vettem magamon, és határozott kiállással elhitettem apámmal és mindenkivel, hogy nem zavar. 

- Remek, apám. Azt azért szabad tudom, merre jár, bátyám, a vőlegény? - arcomon apró mosollyal próbáltam leplezni a bennem dúló érzelmeket. A király elmosolyodott, és bólintott. 

- A szobájában van, kedves. Menny csak. Úgy is szüksége van most rád. - bólintottam és elmentem. 

Az ajtó előtt álltam. Nem bírtam megmozdulni. Csak néztem azt a hatalmas, fa tákolmányt, amelynek a túloldalán ott találom azt a valakit, aki néhány napon belül elvesz egy olyan lányt, akit nem is ismer. Nem volt erőm ehhez. De tudtam, hogy meg kell tennem. Ezért nagy levegőt vettem és a kilincsre tettem a kezem. Lassú, de biztos mozdulattal nyomtam le, majd nyitottam ki azt. Robb épp az ágyán ült, és imádkozott. 

- Félsz? - kérdeztem, remegő térdekkel. Rám pillantott, és felcsillant a szeme. 

- Drága Melody! Ha tudnád mennyire hiányoztál az elmúlt időben. - oda futott hozzám, felkapott és megcsókolt. Jól esett ez a kedves gesztus, de az íze keserű és bánattal teli volt. Letett az ágyra, és gyorsan bezárta az ajtót. 

- Akkor most elhagysz? - kérdeztem könnyes szemekkel. Robb elszomorodott, és megrázta a fejét. 

- Nem. Azt nem hinném. Hisz én, csak téged szeretlek. - tudtam, hogy amit mond igaz. Mégsem tudtam elhinni. Valahogy túl képtelennek tűnt. Közelebb lépett hozzám, és elkezdet legombolni a ruhám. Egyre lejjebb és lejjebb nyúlt, míg végül le nem esett rólam. Akkor aztán ő is neki látott vetkőzni, és hamar neki álltunk szeretkezni. Élveztem, ahogy mélyen belém hatol és halkan felnyög. Élveztem a teste melegét, a haja érzékeny cirógatását, a keze gyengéd érintését. De mind e közben csupán egy dologra tudtam gondolni....

 " Ez az utolsó együtt töltött éjszakánk! "

* James szemszöge *

Nagyjából egy órára hajthattam álomra a fejem, máris egy csapat vad tört ránk. Kirohantam csatatérre, és körülnéztem. Megláttam, ahogy egy vad férfi próbál nekem rontani, mire én csak nemes egyszerűséggel levágtam a fejét a testéről. Egymás után jöttek az áldozatok, akik táncolni szerettek volna a kardom élén. Teljesítettem a kérésüket. Persze azért én is találkoztam egyszer-kétszer vassal. Legfőképp a lábam, és az oldalam. De azok mind csak karcolások. Nagy nehezen, de sikerült visszaverni a gazokat, és nyugodtabban vághattunk bele a napnak. Kezdet kép, meginvitáltak a megmaradtakat egy kupa borra, és vad húsra. Távol álljon tőlünk a kannibalizmus, mi csak állathúsokat eszünk. Persze azt nem állítom, hogy ezek az emberek nem voltak e állatok... A húsuk meglepően ízletes volt. 

- Szép volt, uraim. Egy újabb győzelem! - nevettem, majd öblöset kortyoltam az italomba. 

- Ahogy az úr mondja! Maga nélkül nem ment volna. - üvöltötte egy részeg katona a tömegből. Tetszett mikor a nép dicsér. Egész büszke leszek magamra. Nevettem és felemeltem a kupám. 

- Igyunk a győzelemre! - azzal újabb korty gurult le a torkomon. Nem telt bele sok idő, érezni kezdtem az ital bódító hatását. Az utolsó emlékem az volt, hogy valaki lerángat az asztalról és vele megyek egy szűk folyosón. 

A húgom volt, Megan. Rettentően féltett engem. Mikor kinyitottam a szemem és megláttam, elmosolyodtam és megsimítottam az arcát. 

- Na végre, hogy magadhoz tértél. Rendesen a hordó aljára néztél. Nagyon aggódtam érted! - arca komoly volt, de a szemeiből áradó kedvesség, ellent mondott legörbülő ajkainak. Gyönyörű volt. Hosszú barna haja kontyba volt felfogva. Szemei zölden ragyogtak, akár a smaragd. Teste vékony volt akár egy szép liliom szár. Bőre fehér volt akár a frissen esett hó. Csak néztem őt és mosolyogtam, majd végül megszólítottam. 

- Bocsáss meg, kedves húgom, de ma különösen gyönyörű vagy. - apró pír ült ki az arcára, majd elmosolyodott. Szerette amikor bókolok neki. Én meg azt szerettem, ha gondoskodik rólam. Felültem az ágyamban, és Megan azonnal a kezembe adott egy levelet. Felbontottam és elkezdtem olvasni. 

"Tisztelt James Grayjoy! 

Szükség lenne önre Északon. A király emberei elpusztították az összes falut, és lemészárolták az összes embert. Borzalmas helyzet uralkodik a településeken. Felénk tartanak, de még meglehetne őket állítani, ha segítene. Az emberek félnek, és már az élelemből is kifogyunk lassan. Szükségünk lenne az ön és hadserege támogatására. 

Eddard Stark"

A levél egyértelmű volt. Mennem kellett! Felkeltem hát, és gyorsan felöltöztem. Az övemre csatoltam a kardom és már indultam is volna, de ekkor rám szólt a húgom, akiről egy időre meg is felejtkeztem. 

- Hová indulsz? - kérdezte rémülten. Tudta merre megyek, de megpróbálta ostoba képzelgésnek venni. 

- Északra! Ned Stark-hoz. - mondtam határozottam, azzal fogtam magam és elindultam a király elé, hogy csapatokat állítson mellém a csatához. 

* pergola - bódé

5. Rész: Álom és Valóság

"Ahogy vétkeztünk, úgy szenvedünk."

* Daenerys szemszöge * 

Mikor kinyitottam a szemem, egy sötét, kies helyen találtam magam. Egy koszos kis szobában, tele dobozokkal, és szénával. Felálltam és kinyitottam az ajtót. Mikor kiléptem, hirtelen egy csapat katonával találtam szemben magam. Kisebb szemre vétel után, azonban felismertem a királyi címerem a páncéljukon és és valamivel enyhült a szívveréseim száma. Előlépett az egyik és megkért, hogy kövessem őket. 

Csak mentünk végig a szűk utcákon, míg végül újra a palotámnál találtam magam. Beléptünk a kapunk, és felsétáltunk a tanács terembe. Az ajtó túloldalán, megpillantottam a tanácsnokom és a nemesek részét. Oda siettem a tanácsnokomhoz, és egy tőrt szegeztem a nyakához. 

- Mi történt? - kérdeztem, hangomban dühvel. - Hol van a húgom? - a férfi alig bírt megszólalni. Csak kapkodta a levegőt, s szemében félelem csillogott. Szorosabban szegeztem a pengét a nyakához, amire azonnal megeredt a nyelve. 

- Elrabolták felség! - a tőr kiesett a kezemből, és nagy hanggal a földre hullt. Megtántorodtam és egy székbe estem. A katonák azonnal rohantak segíteni, de nem kértem belőle. "Elrabolták a húgom? Már az is lehet, hogy megölték!" csak ez tudott járni a fejemben. Felfigyeltem arra, hogy beszélnek hozzám, de egy szavukat sem értettem. A Világ, szép lassan kezdett egyre homályosabbá válni, míg végül teljesen el nem sötétedett.

Kiléptem a teraszra, és végig néztem a birodalmon. Mint azon a napon, mikor Senerys-szel utoljára beszéltem. A város nyugodt volt, és csendes. Hirtelen egy madár szállt le elém a párkányra, és csőrével kopogtatni kezdett a rideg köveken. Egyre hangosabban és hangosabban, míg végül bele nem tört a csőre a kőbe, és tova nem szállt. A kő sértetlen maradt. Ám mikor jobban megnéztem, a madár vére belefolyt egy kivésett írásba... A betűk, lassan bontakoztak ki rajta, de mikor olvashatóvá vált, a szívem kihagyott a folytonos veréséből. A véres betűk egy nevet rajzoltak ki... "Havas Jon"! Futni akartam, amilyen messzire csak tudtam, ám mikor megfordultam az ütő egy darabig megállt bennem, s velőtrázó sikolyom törte meg a birodalom csendjét. Szemem elé ugyan is, Jon megcsonkított, vérbe fagyott holt teste tárult. Néztem ahogy csukott szemeiből folyik a vér, mint ha könnyezne. Majd hirtelen felpattantak a szemhéjai és helyükön csak tátongó üresség meredt rám. Tehetetlenségemben, a földre zuhantam, és csak zokogtam. Éreztem, ahogy a hangok megakadnak a torkomban, és puszta lehelet formájában hagyják el a szám. Így, némán üvöltöttem rá a kedvesemre, aki addigra eltűnt és helyén csak egy szál virág maradt. Szemeimből még mindig szivárogtak a könnyek, ám már érzelem nem volt bennük. Némán bámultam a növényt, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet benne a trükk. A virág felé nyújtottam a kezem, mikor hirtelen a szemeim kipattantak, és felébredtem. 

Az ágyamban ülve tértem magamhoz, s végig gondoltam az álmom. De mi lehetett a virággal? Ezen töprengtem, mikor belépett a szobába a cselédem, és mosolyogva oda nem rohant hozzám. 

- Felég, jól érzi magát? - kérdezte, s közben boldogan igazgatta rajtam a takarót. Szótlanul követtem a tekintetemmel ahogy dolgozik. Mint ha az oly nagyon érdekes lenne. - Feküdjön vissza felség. Még pihennie kell! - nem bírtam az alvásra gondolni. Csak az az álom járt a fejemben, és nem akartam újra átélni mind azt a szörnyűséget. Megráztam a fejem, és intettem a cselédnek, hogy távozhat. Miután kiment, kiszálltam az ágyból, és a teraszra siettem. Körülnéztem, és valahogy a város hatalmas hangzavarja, most megnyugtatott. Elégedetten támaszkodtam a kőpárkányra. Boldogság töltötte el a szívem. Egy percre meg is feledkeztem Senerys-ről, Jon-ról, és az álomról. Majd egy madár szállott le elém a párkányra. Kedvesen méregetett, majd a csőrében lévő kis magot, hangos kopogással kezdett verni a kőhöz...

* Araya szemszöge *

Épp a kertben sétáltam, mikor hirtelen egy csapat katona szaladt el mellettem. Ügyet sem vetve rájuk, folytattam tovább az utam a kerti tóhoz. Mikor odaértem, leültem egy padra, és csak néztem a vizet. Megnyugtatott, és teljesen elterelte a gondolataim, Lokiról. Észere sem vettem, hogy időközben társaságom akadt. 

- Üdvözöllek! - köszöntöttem, tisztelettel a bátyámat, Thor-t. Elmosolyodott, és biccentett. 

- Gyönyörű napunk van, nem gondolod? A fények csak úgy táncolnak a víztükrön. A madarak trilláznak. Minden gyönyörű. - mondta. Körülnéztem, és bólintottam. 

- De Loki még mindig nem tért magához. - lehajtottam a fejem, és próbáltam elfojtani a könnyeim. 

- Ne aggódj! A tanácsos szerint holnapra már jobban lesz! - mondta biztatóan. Belenéztem a szemeibe, és láttam benne, hogy igazat mond. Majd újra megszólalt. - Tudom, hogy szereted Loki-t. 

- Igen! A húga vagyok! - közöltem közömbösen. 

- Te is tudod, hogy nem úgy gondolom. 

- Márpedig csak gondold úgy, bátyám! - a tagadás nagyon jól ment nekem, ám az igazságot nem tudtam hazugság alá rejteni. Főleg nem Thor előtt. Túl jól ismert. Ránéztem, és megadóan bólintottam. - Rendben! Valóban beleszerettem! De ez úgy sem számít. Hisz én a húga vagyok, és nem szeret engem. Szerintem még úgy sem, mint a húgát...

* Loki szemszöge *

Reggel egy borzalmas álomból riadtam, és elhatároztam, hogy elmegyek és sétálok egyet a kertben, hogy kiszellőztessem a fejem. Arra azonban nem számítottam, amit a kert cserjéi alatt megbújva hallok. A húgom bevallotta, a bátyánknak az igazságot, hogy szeret engem. Elszomorodtam, és megpróbáltam halkan elhagyni a tavat. Visszafelé a szobámba, bujkáltam, nehogy elkapjanak, és újra alvásra kényszerítsenek. Ekkor eszembe jutott egy zseniális ötlet. Felsiettem a lakrészembe, gyorsan összeszedtem pár apróságot, és azon mód elindultam, Heimdall-hoz. Beváltom a húgomnak tett ígéretem, leverem a felkelőket a Midgardon, és mikor haza jöttem a győztes csatából, elveszem a húgom feleségül! Akkor végre megtudja mennyire szeretem őt!