4. Rész: Vándor és Király

"A félelem mélyebbre hatol, mint a penge."

* Loki szemszöge * 

Az indulás előtti estén nem tudtam lehunyni a szemem. Már az alvás gondolatától is, rám tört a unalom fojtogató érzése, ezét nem kockáztattam. Csak feküdtem az ágyamban és gondolkodtam. Végig futtattam a fejemben az előbb történteket. Arayat, az ötletét, és a csókot. Kételkedni kezdtem az érzéseimben... Az biztos volt, hogy szerettem Aranya-t. A kérdés már csak az, hogy milyen módon? Életem során sokszor láttam, már, hogy a Midgardon az emberek a testvérükkel hálnak és veszik el őket. Ám az isteneknél nem ilyen egyszerű... Nálunk a testvér szerelem főben járó bűn... Tény, hogy a húgom gyönyörű, de az én ízlésemnek nem tesz eleget. Hirtelen zajt hallottam odakintről, majd 4 katona rontott be a szobába. Felültem és ijedten meredtem rájuk. Nem sokkal később bejött az ajtón a bátyám is, Thor. Hátratett kézzel, dühösen állt meg az ágyam végében. Elmosolyodtam, és visszadőltem. 

- Loki! - dörmögte. - Hogy támogathattad a húgunkat egy ilyen vakmerő, és gyökerében romlott ötletben. - halkan elnevettem magam, majd felálltam és az asztalhoz sétáltam. 

- Ne aggódj! Nincs esélye, hogy egy éjszaka alatt összegyűjtsön 3 tucat katonát, a király beleegyezése nélkül. Nem megyünk sehová! - közöltem, miközben bort töltöttem magamnak. 

- Akkor meg összetöröd a szívét! - mondta, hangában kis szelídséggel.

- Már nem gyerek! Túl éli! - legyintettem unottan. - De mond csak bátyám! Te miért nem viszed el? Hisz te vagy itt a kedvenc! Téged szeret! - hangom szemrehányást tükrözött, s szemeim szinte szikrát szórtak a dühtől. De Thor csak mosolygott. Leült az ágyamra és megrázta a fejét. 

- Tudod, drága fivérem, a húgunk szerelmes beléd! - meglepődtem. Számomra is kezdett már világossá válni, de soha nem mertem volna megesküdni rá... Ám, ezzel még nem nyugodtam meg teljesen. Jobban zavart, hogy a bátyám a legértékesebb személy, és hogy csak az ő szava és döntése a mérvadó. Higgadtabban álltam elé, majd belekortyoltam a borba. Édes íze enyhített a fájdalmamon. 

- Kedves bátyám... - kezdtem volna bele a mondatomba, mikor hirtelen az anyánk lépett be az ajtón. Méltóságteljesen vonult be, s arcán a nyugtalanság tükröződött. Thor, felpattant és haptágba vágta a tartását. Én is illedelmesen álltam mellette, de fele annyira sem mint ő. Anyánk rám nézett és egy mosoly futott végig az ajkain. 

- Fiam! Úgy hallottam elmennél a Midgárdra, hogy leverd a kelkelőket. S mind ehhez a húgod is társulna. Igaz ez? - kérdezte bizonytalanul. Bólintottam és széles mosoly terült el az arcomon. Engedtem a görcsös illemnek, és újra az asztalhoz sétáltam. Leraktam a poharam, és rádőltem az asztalra. Kissé fejembe szállhatott a bor, mert a lábaimon alig bírtam megállni, annyira szédültem. Rásandítottam az anyámra, és megpróbáltam szólni hozzá, de már nem bírtam és össze estem... 

* Történet író szemszöge *

Az anya oda rohant a földön fekvő fiához, és teljes rémülettel kiabált az őröknek. Thor is oda lépett és anyja kérésére, Lokit az ágyába vitte. Siettek a gyógyítók, de egyik sem tudta mi történhetett vele. A királyné végig ott ült az ágyánál és virrasztott. Rettentően megijedt. Hajnaltájt azonban már őt is elfogta az álom, és csak arra lett figyelmes, hogy valaki egy takarót terített a vállára. Felnézett, és megfogta a kezeket. 

- Ideje aludnod kedvesem! - szólt duruzsoló hangon a király. A nő bólintott, és megcsókolta a fia kezét. Felállt, és férjével együtt eltűntek az ajtó mögött. Araya is hírt kapott erről a dologról, és amint esélye nyílt rá, belépett fivére szobájába. Lassan az ágyához sétált, s közben szemét mindvégig a nyugvó testen tartotta. Lassan leült az ágy szélére, és kezeibe vette testvére kezét. Megsimította vele az arcát, és elmosolyodott. Szerette fivére érintését. Mindig megnyugtatta. Most azonban rémülettel töltötte el Loki látványa. Elgondolkodott, hogy vajon mi okozta mind ezt a rosszat. Megfordult, és a boros asztalra nézett. 

Felállt, és az asztalhoz lépett. Gyanakodva méregette a poharat, majd beleszagolt, és rájött az okra. 

- Fájdalom csillapító... - suttogta az éjszakába. Mint hercegnő, jártasnak kellett lennie az effajta hókusz-pókuszokban. Pontosan tudnia kellett, hogy melyik növény mire jó, és mi az amit soha nem szabad használni. Így azt is pontosan tudta, hogy ez a főzet, mandragóra gyökér kivonata, mely bódult állapotot idéz elő. Ha túl sokat csepegtetünk a poharunkba, ájulást idézhet elő. Akár több napig is alhat az ártatlan. Visszanézett Lokira és csalódottság ült az ajkaira, mely lassan szomorúságba fordult. Csak azon járt a feje, hogy vajon ki tehetett ekkora gyalázatot? Eszébe sem jutott, hogy talán maga Loki mérgezte meg magát. Kiakarta deríteni bármi áron. Vissza sétált az ágyhoz, és belesúgott a fiú fülébe, majd megcsókolta és kiment. 

* Jojen szemszöge * 

Már 2 napja úton voltunk, de a lány még mindig semmit nem szólt. Csendben tűrte, hogy én finom nyulakat és vadakat eszem, de ő köszönte nem kérte. Vékony volt, kecses, és gyönyörű. De amilyen szép volt, annyira volt törékeny is. Érdekes fordulatot vett az életem, hisz eddig csak egymagam voltam a Világ ellen. Nincs se családom, se pénzem, se hajlékom. Néha, ha olyan helyre tévedek, adnak egy kis alamizsnát, vagy kenyeret, de szinte alig van ilyen hely. 

Épp ültünk a tűznél, mikor felnéztem a lányra és elmosolyodtam. A ruháját igazgatta. Próbálta letörölni a mocskot róla, ami útközben rákerült. De min hiába. Végig mértem, s észre vettem, hogy ez a lány szinte csont és bőr. 

- Nem kérsz? Akad még neked is bőven! - kérdeztem tőle, de ő csak megrázta a fejét anélkül, hogy rám nézett volna. - Te valami főúri társaságból való vagy, ugye? - kérdeztem, de erre sem kaptam választ, így elhatároztam, hogy csak magammal vitatom meg ezeket a fontos dolgokat. - Abból gondolom, hogy túl finnyás vagy, és a ruhád is szép kelmékből van összevarrva. A szegény családból jöttél volna, akkor is így néznél ki, csak valamivel szakadtabban. - nevettem a saját tréfámon, majd egy-két lopott pillantást vetettem a lányra. - Viszont, ha nem kérsz enni, előbb meghalsz, mint sem, hogy haza érnénk. - a lány felkapta a fejét, és érdeklődve meredt rám. 

- Az előbb még a rangomról érdeklődtél, most meg már nem csak a rangomat, de az új otthonom is tudod? - elnevettem magam és hátra dőltem, mit aki jól végezte a dolgát. 

- Valójában, kedves hölgyem, nem! Csak hallani akartam a csodás hangod. - nem láttam, de éreztem szúrós tekintetét a testemen. Újra felültem, és egy újabb nyulat tűztem a botomra. Egy ideig minden nyugodt volt, majd hirtelen zajt hallottam a hátunk mögül. Kihúztam a lopott tőrömet a nadrág szíjamból, és letettem a nyulat. Lassan fordultam meg, s álltam fel. Az erdő sötét volt, és hűvös. Halovány köd ereszkedett a fák közé, így fedezvén az erdei vadakat, és banditákat. Szemem meresztettem, de egy teremtett lelket nem láttam. Majd újra megreccsent egy ág, és egy fa tövéből előlépett egy férfi. Magas volt, délceg, és már férfi. Barna, göndör haja a szemébe lógott, mely csak úgy mint haja, barnás árnyalatú volt. Egyik kezében kard volt, másikkal jelzett, hogy békés szándékkal közeledik. Ahogy jött egyre közelebb, kezdett egyre jobban kibontakozni a vonásai. A hátam mögül, hallottam, hogy a lány kimond egy nevet: "Havas Jon". 

- Ismered? - tettem fel a kérdést a lánynak. 

- Hogy ne, ismerném. Ő a nővérem jegyese. - felelte a lány, majd már mellettem is termett. Mikor a fiú már csak lépésekre volt tőlünk, a lány a nyakába ugrott és hosszasan megölelte. 

- Békés szándékkal jöttem. - szólt oda nekem az úrfi, majd a lányhoz kezdett beszélni. Bevallom nem nagyon érdeket a fecsegésük. Visszaültem a tűzhöz, és újra hozzáláttam a nyúl megsütéséhez. 

- Ülj le! Egyél! Van nyúl. - mondtam kedvtelenül. Válasz helyett, csak leült velem szembe a tűz mellé, és ő is elkészített egy nyulat. Gyanakvó pillantást vetettem a fiúra.

- Havas Jon vagy, ugye? - kérdeztem fanyaran. Bólintott és tovább sütögetett. - És a lányt hogy hívják? Nem hajlandó elárulni. - egy mosoly suhant át az arcomon. 

- Senerys Targarien. - nem szóltam semmit, de legbelül büszkeség töltött el, hogy rájöttem a leány rangjára. Miután megettük a nyulainkat, Jon és Senerys elaludtak, én meg őrködtem. Be vallom, nem nagyon örültem a fiatal úr felbukkanásának, de ameddig muszáj velünk jöhet. 

3. Rész: Vér és szenvedély

"Ahogy vétkeztünk, úgy szenvedünk."

* Thomas szemszöge *

A katona őrségnél hatalmas fennforgások támadtak, és természetesen mindezeket nekem kellett megoldanom. Végig sétáltam a hatalmas tróntermen és kiléptem a várkapuin, hogy megnézzem mi folyik odakint. Az emberek sikoltoztak, és futottak. Még maguk sem tudták hová... Csak rohantak az életükért. Elsőre nem volt tiszta számomra miért, majd hirtelen észrevettem a lángokat, amelyek felcsaptak a házakról. Káosz és fejetlenség uralkodott a városon. Már épp rohantam volna le a lépcsőn, mikor két őr megállított és visszahúztak a várba. Becsukták előttem az ajtót, és vonszoltak egészen a hálószobámig. Ott leültettek az ágyamra, és őrséget állítottak az ajtóm elé. Nem tehettem semmit. Csak az ablakomból nézhettem ahogy a városom, a birodalmam porrá ég. És akkor megláttam valakit, akitől még a lélegzetem is elállt. Tüneményes leány volt. Arca elszántságot tükrözött, s kezei akár a villám, tépték szét áldozatát. Nem tudtam eldönteni mi lehetett. Vonásai emberiek, de ereje... Mint valami különleges lényé. Nem erről a világról való... Szépsége is ezt igazolja. Mert nála szebb hölgyet még nem láttam eddigi életem során. Meglehet a korom miatt. Hisz 15 év alatt alig ha láttam más asszonyt az anyámon, és a dajkáimon kívül. Csak néztem a lányt, és egyre jobban világossá vált számomra, hogy soha nem válthatok többé vele szót. Hisz, vagy itt hal, az ablakom előtt, vagy az ellenségeimmel jött. Valami neszt hallottam a hátam mögül. Oldalra fordítottam a fejem, majd újra vissza néztem a lányra. 

- Miért nem engednek ki harcolni? - kérdeztem egy kis csönd után. 

- Mert te vagy a király, és neked muszáj életben maradnod. - megfordultam és szúrós szemmel néztem a cselédemre. - És anyám? A királyné? Hol a királyné? - kérdezte dühötten. A leány reszketett. Megijedt. Talán túlságosan is ráförmedtem. Nem állt szándékomban, de valahogy féltettem az anyám életet. Közelebb léptem a lányhoz, és megsimítottam az arcát. Velem egy idős lehetett. Talán fiatalabb. Ő volt a legelső ágyasom. Anyám nem nagyon engedte, hogy ilyenekkel töltsem az időm ennyi idős koromban, így az első alkalom mikor egy nővel háltam, is csak ebben az életévemben volt. Még ősszel, ha jól emlékszem. Tudtam, hogy szerelmes belém, de engem valahogy taszított. Nem szerettem, ha érzelem is vegyül a hálásba. Még legalább is nem. Mos azonban vágytam rá... Nagyon. Elkezdtem cirógatni az arcát, majd egyre lejjebb és lejjebb tévedt a kezem. Szétfeszítettem a keblénél a ruháját, és a mellét kezdtem tovább simogatni. Látszólag tetszett neki. Elhátrált az ágyig, és levetette a ruháit. Anyaszült meztelenül állt előttem, amitől én teljesen felcsigázódtam. Ledobáltam a ruháim, és ledöntöttem az ágyra. Leszorítottam a kezeit és férfiasságom a hüvelyébe csúsztattam. Többször is erősen meghágtam, miközben ő egyre hangosabban nyögött és sikoltott. Végig miközben közösültem, csak az a gyönyörű csoda járt a fejemben, aki talán már meg is halt a csata során. Megijedtem és hirtelen hagytam magára a cselédet. Felkaptam a nadrágom és az ablakhoz rohantam. Az ablak előtt azonban már nem folyt csata. A város elnémult. Csak bámultam ki az ablakon és egyre csak felhergeltem magam. Mindenhol kerestem a leányt, de sehol nem találtam. Az égi csoda elveszett. A cseléd lány a hátam mögé lépett. 

- Még nem végeztünk... - suttogta a fülembe, miközben a nadrágomon keresztül a hímvesszőmet simogatta. Idegesen megfordultam, a falhoz nyomtam, és újra belehelyeztem, férfiasságom a lányba. Erősebben kezdtem vele baszni, majd mikor már elmentem, elengedtem és visszatettem a nadrágomba az erényességem. Felkaptam az ingem, és az ajtómhoz sétáltam. 

- Kinyitni! - dörmögtem, de az ajtó nem nyílt ki. - Kinyitni! A király nevében! - üvöltöttem, és kirántottam az ajtót. Senki nem állt előtte. Lenéztem a talpam alá, és láttam, hogy az ajtóőrök vérbe fagyva fekszenek. Átléptem rajtuk és elindultam a trónterem felé. De ott, mintha nem is történt volna semmi. Minden rendben volt. Épen és rendesen. Felmentem a trónhoz, és végig simítottam a kezeim a hideg acélokon. Majd neszre lettem figyelmes a hátam mögül, és a kapu felé kezdtem rohanni. Kitártam és valami olyan szörnyűség tárult a szemem elé, amire még álmomban sem gondoltam volna. Emberek fejei és végtagjai hevertek szerte a földön. Lassú de határozott léptekkel léptem lépcsőről lépcsőre, míg le nem értem... Végig sétáltam a téren és néztem ahogy az emberek a saját vérükben úszva térnek örök nyugalomra. Nemsokára megérkeztek az őrök, akik lehettek vagy 3 tucatnyian, és elkezdték elhordani a halottakat és óvóhelyre vinni a sebesülteket. Én addig visszarohantam a palotába és az anyámat kerestem. Az egész kastélyt felbolygattam, míg nem végül sikerült megtalálnom. Az alaksorban lévő pincében bújt meg, a cselédekkel, asszonyokkal és gyermekekkel. Odarohantam hozzá és a keblére borultam. Nagyon örültem a viszont látásnak. És látszólag anyám is. Hevesen vert a szíve és szorosan ölelt magához. Miután elengedett, felálltam és a pincében lévő asszonyokhoz és gyerekekhez szóltam. 

- Elmúlt már a veszély! Most már nyugodtan feljöhettek. A férjeitek és apáitok hősiesen küzdöttek. - egy halvány mosoly hagyta el az ajkam, majd újból komorrá vált a tekintetem. Felsegítettem anyám a a földről és karonfogva vezettem fel a szobájába. Lefektettem az ágyba és őröket állítottam az ajtaja elé. Rábíztam anyámra, hogy pihenje ki a mai nap megrázkódtatásait, míg én vissza állítom a rendet a városban. 

* Melody szemszöge *

Semmi neszt nem hallottam. De éreztem a veszélyt. Az erdő nyirkos volt, és sötét. A fák lombkoronái eltakarták a Napot. Csak osontam, karddal a kezemben, és vártam a támadást. Éreztem ahogy egy izzadság csepp csordul végig az arcomon, majd útja végén lecsöppen a földre. A levegő párás volt és nehéz. Alig kaptam levegőt, de minden erőmmel csak a harcra koncentráltam. Ez volt a legelső ilyes fajta vadászatom. Hisz nőből vagyok, ily módon nem jogosultam fel, hogy kedvemre űzhessem a vadakat. Amihez valóban kedvem lenne. Már elég idő telt el ahhoz, hogy egy kicsit lepihenjek. Lekuporodtam egy fa tövébe, és behunytam a szemem. De minden alkalommal mikor behunyom a szemem, a családom halálát, kínjait és szenvedéseit látom magam előtt. A Lannister - Ház elintézte nekem az álmatlanságot, egy életre. Ahogy a bosszú vágyamat is. A szüleim és testvéreim sírjánál megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, míg a Lannistereket a saját vérükben fuldokolni nem látom. Hirtelen egy hideg acél szegezte a nyakam, amire azonnal felpattant a szemem. 

- Hahaha! - hallatszott a hátam mögül egy gúnyos kacaj. - Meg vagy! - éreztem a hangjában az elégedettséget, és a pökhendiséget. Elmosolyodtam és egy gyors mozdulattal kiszabadultam a hideg acél szorításából. 

- Nem úgy látom, Ser. - válaszoltam gúnyosan. - Lássuk mit tud! - Ser. Robb, a Stark - Házból, gyakorlatilag a fivérem lett, a szüleim és fivéreim halála után. A Stark - Házban nevelkedtem 8 éves korom óta. Nevelő atyám, Ser. Arthur Stark, kegyébe fogadott és felnevelt. Robb-tel mindig is jó viszont ápoltunk, találkozásunktól kezdve. Gyermek korunkban minden nap, új játékokat találtunk ki, de csak ezt játszuk azóta is. A játék lényege, hogy egymásra kell vadásznunk, de csak túszul ejtjük a másikat. Robb-ot azért kell "Ser"-nek szólítanom, mert már férfi. Már 16 nyár is el telt a feje felett, míg az enyém felett csak 14. Neki álltunk vívni, de szokás szerint megint én ejtettem őt foglyul. A torkához szegeztem a pengémet, és halkan nevetni kezdtem. 

- Na, te száj hős... Kérsz még? - megrázta a fejét és elengedtem. Megfordult és megfogta a derekamat. 

- Tudja, hölgyem. Maga elég jól forgatja a kardot. De vajon a csókkal, hogy áll? - arcára kaján vigyor ült, majd ajkaimra nyomta ajkait. Nem volt titok, hogy szerettük egymást, s a köztük való kapcsolat nem pusztán testvéri szereteten alapult. Rajongással szerettük a másikat. Eközben a csók közben is, a szívem majd kiugrott a helyéről. 

Miután elengedett belenézett a szemembe, megragadta a kezem, és elkezdtünk futni. Magam sem tudtam merre futunk, csak futottunk. Majd egy tisztás közepén megállt és lerántott a fűbe. 

- Szeretlek! - mondta lágy, kedves hangon. Ez nagy szó volt, ugyan is, Robb nem szeretett senki mást a családján kívül... Hölgyet meg végképp nem. Elterjedtek róla koholt vádak is, miszerint Robb a saját nemét szereti, de mi tudtuk az igazat. Robb teljes szívéből szeretett engem, és csak engem. De mivel mi gyakorlatilag testvérek voltunk, folyton bujkálnunk kellett. Még a családunk elől is. Ezért történt az is, hogy minden éjjel kiszöktünk, mert vágytunk egymásra, és az éj és a fák sűrűjébe burkolózva háltuk át az éjszakákat. Egy nap azonban Robb-ot arra kényszerítették, hogy vegye feleségül a Grayjoy király leányát. Robb-nak kötelessége volt megtenni ezt, hisz a család fennmaradása volt a tét. Meg is kérte a leány kezét, de az esküvőt még nem tartották meg. Mindig mikor erre gondolok elfog a szomorúság. 

- Miután elvetted a királylányt, utána is szeretni fogsz? - kérdeztem, reménykedve, de hangom megcsuklott. A kedves mosolyól, keser édes mosoly vált Robb arcán. 

- Örökké! De hisz tudod! - megpróbált nyugodt lenni, s hihető, de a hangja neki is elbicsaklott. Felültem, mire ő is. 

- Mikor vele hálsz... 

- Te fogsz járni a fejemben! - nyugtázta gondolatom. Kicsit megkönnyebbültem, de szívemen még mindig sírt... Nem hittem a fülemnek, mert a bennem cikázó fájdalmas képek erősebbek voltak a valóságnál.Visszafeküdtünk a fűbe, és vetkőzni kezdtünk, majd szeretkeztünk... Ezzel is enyhítve a fájdalmat. Legszívesebben menekültem volna a valóság elől... 

2. Rész: Midgard

"Minden repülés zuhanással kezdődik."

* Daenerys szemszöge *

A házak közti háborúk egyre fékezhetetlenebbek lettek. Egyre több ember hull rabszolga sorba, és egyre több gyermek hal éhen. De látszólag a király-nak kisebb gondjai is nagyobbak ennél. Pedig ha elfogy a nép nem tud majd kik felett uralkodni. És akkor király sem lesz többé...

A tanácskozó teremben ülve hallgattam, ahogy a tanácsadók és a nemesek vitatkoznak a földeken, és közben néztem ahogy a madarak elszállnak az ablak előtt. Az egyik, leszállt a velem szembe lévő párkányra, és egyenesen a szemembe nézett. Olyan volt, mint ha valamit mondani akart volna, és egyre közeledett felém. A szemében lángokat láttam, és emberek fejvesztve menekültek. Katonák támadtak rájuk, és ölik halomra az ártatlanokat. Hirtelen a nevemet hallottam és a madár elszállt. Mint ha misem történt volna.
- Khaleesi! Minden rendben? - kérdezte a tanácsos. Kicsivel később sikerült felocsúdnom, és bólintottam.
- Igen, tanácsos! Jól vagyok. - körülnéztem a teremben, de Jon-t, nem láttam. Furcsa érzés kerített hatalmába, melyet magam sem értettem. Úgy éreztem, hogy már senkiben sem bízhatok. Még a vőlegényeben sem. A tanácskozó asztalhoz léptem és rátámaszkodtam. Szúrós szemmel néztem, ahogy a tanács tagjainak a szemében ott csillog a félelem és a zavarodottság.
- Ez így nem mehet tovább! - mondtam, hangomban hangsúlyozva elégedetlenségem. - Az emberek, Keleten az éhhalállal küzdenek, míg a Hét Királyságban, a legnagyobb probléma, hogy a királynak nincs a birtokában Westeros legjobb kardja. Nevetséges! Tennünk kell valamit! - mondtam határozottam. Láttam, ahogy a teremben ülő urak elgondolkoznak a szavaimon, de válaszra egyik sem méltat. Végül meguntam, felegyenesedtem és kisétáltam a teraszra. A városban rend volt, és béke. Néztem, ahogy az utcai kofák próbálják, hangos, rikoltó hangjukon felhívni magukra a nép figyelmét. Több kevesebb sikerrel. Másutt, az emberek békés séta közben társalogtak, és nevettek. Öröm volt így látni a népem. De ez az öröm törékeny dolog. Egy könnyed szellő, mondjuk az árulás vagy a hűtlenség szellője, könnyen a földre fújhatja, és darabokra törhet. Jon eltűnése gyanakvásra adott okot, de annyira nem volt fontos. Fontosabb kérdés volt, hogy mi lesz a Keleten élő szegény éhező gyerekekkel, asszonyokkal, és férfiakkal. Hirtelen lépteket hallottam a hátam mögül. Kecses, halk, női léptek voltak.
- Gyere csak, húgom! - megfordultam, és ránéztem Senerys-re. Biccentett a fejével, s közben pukedlizett.
- Jó reggelt nővérem! - mondta majd mellém lépett.
- Mi járatban vagy itt, Senerys? - kérdeztem, ám válasz helyett, Senerys inkább lehajtotta a fejét. Hosszú perceken keresztül, egy szót sem szólt, majd felnézett és kitámaszkodott az erkély párkányra.
- Tudod nőverem, vannak emberek a városban, akik olyasféléről sugdolóznak, hogy talán a Jon-nal való eljegyzésed, csupán egy aljas félrevezetés. Alig látnak titeket együtt. Daenerys, ez így nem mehet tovább! Ezt te is jól tudod! Hamar kell megejteni ezt az esküvőt, vagy a nép fellázad. - elgondolkodtattak a húgom szavai. De Jon-nal nem tudtam beszélni már egy jó ideje. Az elején még szerelem, és érdek házasságnak indult, mostanra már csak az érdek maradt. Egy parányi gyengédség nem maradt közöttünk. Éjszakánként alig látom, és már nem is hálunk. Féltettem elveszíteni Jon-t, de pontosan tudtam, hogy a szerelmünknek végleg vége. Ránéztem a húgomra, és elmosolyodtam.
- Ne aggódj! Nem sokára egybekelünk. Ígérem! - próbáltam, a szavaimat biztatóan, és pozitívan kiejteni. Láttam ahogy Senerys szeméből eltűnik a csillogás, és sivár üveges tekintet marad csak utána. Az arca elsápadt, és arca megvonaglott. Nem értettem miért, majd a tekintete irányába néztem, és megláttam egy férfit, aki vérben ázva fetrengett a földön, de senki sem segített rajta. Majd még egyet, és még egyet. Végül megtaláltam a forrást, ahonnan a nyomorultak az élet után kapkodva nyúltak az égfelé. Megijedtem és berohantam, Senerys-szel együtt a terembe, majd az őrség után kiáltottam.
- Őrség! Őrség! Azonnal készenlétbe kell helyeznünk őket! Mindenki menjen ki a főtérre! Az ellenség megrohamozta a várost! - hatalmas zűrzavar támadt és minden őr azonnal a helyszínre vonult, hogy megfékezze a támadást. A nagy fejetlenség közepette, észre sem vettem, hogy a húgom, még mindig kőbálvánnyá fagyva áll mellettem. Megfogtam a fejét, és az arcom vonalába igazítottam.
- Te most menj a szobádba, és ne hívd magadra a figyelmet! Bújj el! Értettél? Majd utánad küldetek védelmet! De most rohanj! - hevesen bólogatott, de látszott rajta a félelem, ami teljesen a hatalmába zárta őt. Elindult futva a lépcsők felé, majd miután már kitért a látókörömből, megfogtam a kardom, és az őrök után rohantam a főtérre. Reméltem minden rendben lesz Senerys-szel...

* Senerys szemszöge * 

Csak rohantam a lépcsők végtelenjében, fel egyenesen a szobám felé. Útközben rengeteg őrrel és sikítozó szolgálóval találkoztam, és egyiket sem érdekelte, hogy ki vagyok! Csak szaladtak az életükért. Mikor felértem a szobámba bezártam az ajtóm és összecsomagoltam, pár hasznos dolgot. Ruhákat, kenyeret, egy tőrt és egy kardot. Ha el kéne hagynom a várost, tudjak boldogulni. Bár karddal nem tudtam harcolni, azért elég ügyesen bújok el. Bebújtam az ágyam alá, és vártam. Hirtelen kint minden hang megszűnt, és csak a csend kongott végig a folyosókon. Még a madarakat is lehetett hallani, ahogy éles trilláikkal jelezték, hogy elmúlt a veszély. Kimásztam az ágy alól, és az ajtóhoz léptem. A fülemet az ajtóra téve hallgatóztam, majd mikor már egy perce sem szólt semmi nesz, kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam. A folyosó kongott az ürességtől. Kiléptem az ajtón, és nesztelenül elindultam vissza a tanácskozó terembe. Útközben rengeteg holttestet láttam a földön feküdni. Kinek a torkát vágták el, kinek a szívét döfték át lándzsával. Mikor végre sikerült a testeken átvergődnöm és megérkeztem a terembe, kirohantam az erkélyre és a lehető legszörnyűbb dologgal találtam szemben magam. A város nagy része lángokban égett, és füst gomolygott a tiszta ég helyén. A napot nem engedte át, így az egész városra sötétség borult. Ekkor eszembe jutott Daenerys, és futásnak eredtem. Egyenesen a főtérre. Csak rohantam, és rohantam. A szívem hevesen zakatolt, és csak az járt a fejemben, hogy talán a nővéremmel is végeztek. Kint a téren minden úszott az emberek ártatlan vérében. A ruhám végét is beszennyezte a mocsok és a vér, de nem foglalkoztam vele. Csak Daenerys volt a fontos, és az épsége.
- Daenerys! Daenerys! - kiabáltam, amennyire csak a torkomon kifért. Választ ellenben nem kaptam. Megálltam a tér közepén és elkezdtem zokogni. A földre rogyva, az arcomat a tenyereimmel takarva védtem a könnyeim, melyek végül utat törve maguknak a földre hullottak. Hirtelen valaki megfogta a vállam, majd befogta a szám, és elcipelt egy utca árnyékkal védett részére. Elengedett, de hogy el ne tudtak futni, a kardját a torkomnak szegezte.
- Ne szólj egy szót se! - mondta tagoltan. A hangja alapján fiú volt. Kedves hangja volt. Békésen rezonált. Más körülmények közt, azonnal megnyugodtam volna a hanga hallatára. Most azonban a legrosszabb rémálmaimat idézte fel bennem... - Meg se moccanj! Ha még is, úgy megölnek! - meglepődtem. Akkor ezek szerint ez a fiú most megvédeni jött? Vagy csak többet érek élve mint holtan... Biztos tudja, hogy Daenerys Targaryen húga vagyok, és hogy sokat érek a nővéremnek. Mivel a fiú háttal volt nekem nem láthattam, hogy milyen arca van, így azt sem, hogy jó ember vagy rossz. Egyszer csak újra megindultunk hátrafelé. Ezúttal azonban már fel is kapott a földről és együtt kezdtünk rohanni. Fogalmam sem volt arról, hogy miért, hisz semmi zajt nem hallottam. Azonban mikor hátranéztem, megláttam egy pár katonát, akik egyenesen utánunk rohantak. A fiú vonszolt végig a kacskaringós kis utcákon és közben mindvégig arra törekedett, hogy el ne kapjanak minket. Hirtelen behúzott egy házba, és láttam, ahogy az őrök elfutnak az ajtó előtt. A fiú leült az ágyra, és keresni kezdett valamit. Mikor megtalálta rám nézett és komoly tekintettel nyújtott felém egy kenyér darabot.
- Ma itt alszunk. Holnap tovább megyünk, és elviszlek egy biztonságos helyre. - kedvesnek látszott. Nagy barna szemeiben ott ragyogott a kedvesség és a bátorság. Az arcán volt egy kis pír. A vakmerőség pírja. Csak a ruháiról látszott, hogy nem nemesi családból származik. Szakattak voltak, és piszkosak. Csak néztem egy darabig, majd újra megszólalt. - Enned kell, és aludnod! Hosszú útvár még ránk. - közelebb léptem hozzá és elvettem tőle a kenyeret, aminek a másik fele már a fiú gyomrában pihent.
Körülbelül egy óra múlva már égett egy kis tűz is, és már én sem féltem annyira. Annyira különleges volt az a fiú. Magával ragadó és egyéni. Bátor, kedves és hősies. Megmentette az életem. Nem állhattam tovább és végül megszólaltam.

- Hogy hívnak? - kérdeztem, amire a fiú csak elmosolyodott.
- Jojen vagyok! De mindenki "Vándor"-nak hív. - mondta miközben a tüzet kémlelte.
- És honnan jöttél?
- Ohh, az hosszú történet! De te ki vagy? - kérdezte érdeklődve. Kissé elbizonytalanodtam. Én vagyok a királynő húga. Ebben a városban mindenki ismer engem. De lehet, hogy azért még sem mindenki.
- Senerys vagyok. - gondoltam, elég ha ennyit tud.
- Szép neved van. - monda, arcán kaján mosollyal. - Most aludj! - arca komollyá vált egy szempillantás alatt. Én engedelmeskedtem neki. Lefeküdtem a földre, kivettem egy tőrt a táskámból  és befordultam a fal felé. Nem tudtam elhunyni a szemem. Éber maradtam. Féltem, hogy talán ez a fiú majd álmomban megöl. Ezt a tervet követtem még kb. 3 órán át, majd mikor már kialudt a tűz a szemeim is lecsukódtak és álomba merültem... 

1. Rész: A Kezdet!

* Thor szemsöge *

Megint sikerült visszaverni Helmehim-et, vagy más néven a holtakat, a fivérem nagy bánatára. S ezért, szokás szerint nagy ünnepséget csapunk, és hetekig mulatunk. Ezalatt az idő alatt természetesen nem csak iszunk, hanem nőkkel is hálunk. A fivérem hedonista alkat, így minden este már hölgyet csábít az ágyába. De megteheti, hisz jó képű férfi. 

Ahogy végig nézek az ünneplő népen, hirtelen megakad a szemem Lokin. Már megint kezdi. Most épp egy nemes hölggyel társalog. Fiatal, és előkelő. És már mennek is. Elnevetem magam, és kémlelem tovább az egybegyűlteket. Egyszer csak, meglátom a húgom, Araya-t, ahogy tüzes pillantásokkal néz az előbb említett hölgy után. Araya rajong Loki-ért. Régen megpróbáltam beférkőzni Araya kegyeibe, de rájöttem, hogy teljesen felesleges próbálkoznom, úgy se szerethet engem úgy mint Loki-t. Rám soha nem néz olyan rajongással mint rá. De már nem rágódom ezen. Elfogadtam, és tovább léptem. Végül is, nekem már asszonyom van, és már szíve alatt hordja a fiúnkat. Loki eldöntötte, hogy az életét szabadon fogja leélni, semmi kötöttséggel. A család már találgatja, hogy vajon mikor találja meg álmai asszonyát. Én és a feleségem, Jane, Midgardról, arra tippeltünk, hogy még ebben az évben. Anyám, a királyné, arra, hogy 2 esztendőn belül, és apám, a 7 birodalom őrzője, arra, hogy 2 hónapon belül. Ezen mindannyian felnevettünk, elnézve Loki folytonos félrelépéseit. 

Ránéztem a gyönyörű kedvesemre, és rámosolyogtam. 

- Gyönyörű esténk van. - mondta mosolyogva. 

- Valóban kedvesem. - megcsókoltam a kezét, és csak mosolyogtam rá. Elnézett a vendégekre, és lehajtott fejjel mosolygott. 

- Tudod drágám, mindenki itt van, kivéve Loki-t. Már megint kivel van? - hangjában érezni lehetett a szemrehányást, és a gúnyt. Lehervadt a mosolyom. 

- Egy nemes hölggyel volt még nem régiben. - a hangom rideg lett, és semmit mondó. Szerettem a kedvesem, de nem szerettem, ha ócsárolja a fivérem. Már épp szabadkozott volna, mikor hirtelen Araya termett előttünk. Arcán semmi érzelem nem látszott, de nem is szokott. Szemeiben tompa fény volt, és ajkai is lefelé görbültek. Nem lehetett szomorú, hisz soha nem sírt. Egyedül talán akkor, mikor Loki hosszabb időre elhagyta Asgardot, és nem adott magáról életjelet. De akkor is csak ünnepelt, és élte az életét. 

- Bocsáss meg bátyám a zavarásért, de beszélnem kell veled. - felálltam, megcsókoltam kedvesem kacsóját, majd elindultam a húgom után. A kastély egyik legsötétebb zugába vezetett, a tömlöcökhöz. Megállt az egyik cella előtt, és nézte az üres szobát. Egy ideig nem szólt, majd anélkül, hogy felvette volna a szemkontaktust belekezdett. 

- A Midgardon, és Nilveheimben újabb lázadások kezdenek kibontakozni. Oda kell mennünk, hogy még időben véget tudjunk vetni ezeknek a felkeléseknek. Az emberek jelentik a legnagyobb gondot. Őket kell legelőször meglátogatnunk és minél előbb. - a mondata végén rám nézett, és várta a válaszom. Bevallom nem igazán szerettem volna magammal vinni a húgom, egy ilyen csatába. A Midgárdra még csak-csak, de Nilveheim-be teljesen kizárt. 

- Velem jöhetsz Midgárdba, de Nilveheimbe nem! 3 hét múlva indulunk! - adtam meg a végszót, amit Araya természetesen figyelembe se vett, és tovább vitatkozott.

- De 3 hét alatt sok minden történhet! Ezt nem hagyhatjuk! Most kell indulnunk...

- Teljesen kizárt! Nem lehet egy este alatt felkészüli egy óriási felkelés ellen! 

- De ha most nem megyünk, később tovább nő a felkelések mennyisége! Elfog szabadulni a pokol! - mondta, szinte már üvöltve. De nem tehettem semmit. És egyébként sem értettem, minek ez a nagy sietség. A felkelők 3 hét múlva is ott lesznek ahol most. Rátettem Araya vállára a kezem, és mélyen a szemébe néztem. 

- Loki miatt akarsz ennyire elmenni Asgardból? - nem válaszolt, de a szemeiben gyűlő könnyek választ adtak a kérdésemre. - Loki szeret téged, Araya... 

- De mindig csak a 2. vagy a 123. vagyok a sorban. Miért nem lehetek én az első? - számomra nyílt titok volt, hogy Araya rajongása, nem csak testvéri volt... 

- A húga vagy! Mindig az első vagy neki. Biztosan tudom! - láttam, hogy felcsillan a szemében egy kis remény, mikor ezt kimondtam. Elmosolyodott egy fél percig, majd újra felvette a kifejezéstelen arcát. Tudtam, hogy ez az arc, csak álarc volt, amivel elrejtette a bánatát a Világ elől. Levette a válláról a kezem, és kihúztam magam. 

- Most viszont ideje visszamennünk az ünnepélyre. - indultam el, majd az ajtónál visszafordultam, és ránéztem Araya-ra. 

- Én inkább megyek aludni. Elfáradtam. Ünnepelj csak tovább, bátyám! Érezd jól magad! - elmosolyodtam, bólintottam és visszamentem az ünneplő néphez. 

* Araya szemszöge *

Megvártam amíg a bátyám lépteinek kopogása eltűnik a kongó folyosókon, és átváltoztam egy palota őrré. Anyánktól én a varázslatát és az illúzióját kaptam meg képesség gyanánt. Kiléptem az ajtón, körül néztem és már indultam is fel egyenesen a bátyám, Loki szobájába. Rengeteg lépcsőzés, és őrök elől való bujkálás után végre elértem a célom. Bekopogtam az ajtón, majd egy hosszabb csend után benyitottam. Bevallom, még soha nem csináltam ilyet. De a vágy, hogy megtudjam, bátyám milyen nő után epekedik, és a bosszú, hogy eltöröljem azt a valakit a föld színéről, erősebben dúlt bennem. Mikor benyitottam, a szoba teljesen üres volt. Kis gondolkodás után rájöttem, hogy Loki soha nem mondana el semmi személyeset egy őrnek, ezért gyorsan átvedlettem a bőröm, egy szép szőke hajú nemes asszonyéra. Kiléptem a szobából, és hirtelen belefutottam Loki-ba. Kaján mosollyal bámult rám, majd kérdőn nézett rám. 

- Húgom! De jól nézel ki! - elnevette magát, és elment mellettem, be a szobájába. Tudhattam volna, hogy őt nem lehet bűbájjal átverni, hisz neki is van. Megfogattam a szemem, és miközben megfordultam, visszaváltoztam a saját valómmá. - Miért jöttél, ily szépséges bőrbe bújva. Tán hálni akartál volna velem? - elnevette magát, bár valójában nem tévedett nagyot. Valóban ágyba akartam vele bújni, de nem akartam vele közösülni. - Látom elvitte a cica a nyelved, kedves húgom, de sebaj! Majd visszahozom... - elém lépett megfogta a tarkóm, és megcsókolt. Nem tartott sokáig, de a gyöngédség iránti vágyaimat kielégítette. - Na, látom máris visszatért. Igen jól csókolsz, kedves. - mosolyogva az asztalához sétált és töltött magának egy kupa bort. - Tehát, miben állhatok szolgálatodra? 

- Gyere el velem Midgardba, megfékezni a lázadókat! - nagyon elrontottam! Pont ezt nem akartam, de az érzelmek amelyeket ez a csók kiváltott, teljesen elcsavarták az eszem. A bátyám erre persze csak nevetett, és ezzel azt hittem helyre állítottam a hibám. De tévedtem. 

- És miért nem Thor-hoz fordultál? Vagy ő elutasított? Gondolom ostobaságnak tartotta ezt az ötletet, ahogy én is! Még is, tetszik! Benne vagyok! Mikor indulunk? - kérdezte izgatottan. Kettős érzelmek dúltak bennem. Jó volt, hogy Loki velem tart ezen az úton, és végre csak velem lesz, de bántam is, mert féltékennyé akartam tenni, hogy szerzek a Földön egy jó kiállású férfit, hozzámegyek, és akkor Loki-t elönti majd a méreg, és talán ő lenne a szeretőm. Megráztam a fejem, amint végig gondoltam ezt a gyerekes, és nevetséges gondolatot. Loki soha nem szeretnek engem úgy, mint az asszonyát. Csak mint kis húgát. Néha még úgy sem. Végül nagy nehezen kiböktem neki a további tervet. 

- Holnap indulnánk. Te meg én meg 3 tucat katona. - Loki megint nevetni kezdett, majd izgalom öntötte el az arcát. 

- Rendben húgom! És honnan szerzel te 3 tucat katonát holnapra a király beleegyezése nélkül? - kérdezte érdeklődve. Nem válaszoltam, csak felhúztam az egyik szemöldököm, és huncut félmosolyra húztam az ajkaim...