2. Rész: Midgard

"Minden repülés zuhanással kezdődik."

* Daenerys szemszöge *

A házak közti háborúk egyre fékezhetetlenebbek lettek. Egyre több ember hull rabszolga sorba, és egyre több gyermek hal éhen. De látszólag a király-nak kisebb gondjai is nagyobbak ennél. Pedig ha elfogy a nép nem tud majd kik felett uralkodni. És akkor király sem lesz többé...

A tanácskozó teremben ülve hallgattam, ahogy a tanácsadók és a nemesek vitatkoznak a földeken, és közben néztem ahogy a madarak elszállnak az ablak előtt. Az egyik, leszállt a velem szembe lévő párkányra, és egyenesen a szemembe nézett. Olyan volt, mint ha valamit mondani akart volna, és egyre közeledett felém. A szemében lángokat láttam, és emberek fejvesztve menekültek. Katonák támadtak rájuk, és ölik halomra az ártatlanokat. Hirtelen a nevemet hallottam és a madár elszállt. Mint ha misem történt volna.
- Khaleesi! Minden rendben? - kérdezte a tanácsos. Kicsivel később sikerült felocsúdnom, és bólintottam.
- Igen, tanácsos! Jól vagyok. - körülnéztem a teremben, de Jon-t, nem láttam. Furcsa érzés kerített hatalmába, melyet magam sem értettem. Úgy éreztem, hogy már senkiben sem bízhatok. Még a vőlegényeben sem. A tanácskozó asztalhoz léptem és rátámaszkodtam. Szúrós szemmel néztem, ahogy a tanács tagjainak a szemében ott csillog a félelem és a zavarodottság.
- Ez így nem mehet tovább! - mondtam, hangomban hangsúlyozva elégedetlenségem. - Az emberek, Keleten az éhhalállal küzdenek, míg a Hét Királyságban, a legnagyobb probléma, hogy a királynak nincs a birtokában Westeros legjobb kardja. Nevetséges! Tennünk kell valamit! - mondtam határozottam. Láttam, ahogy a teremben ülő urak elgondolkoznak a szavaimon, de válaszra egyik sem méltat. Végül meguntam, felegyenesedtem és kisétáltam a teraszra. A városban rend volt, és béke. Néztem, ahogy az utcai kofák próbálják, hangos, rikoltó hangjukon felhívni magukra a nép figyelmét. Több kevesebb sikerrel. Másutt, az emberek békés séta közben társalogtak, és nevettek. Öröm volt így látni a népem. De ez az öröm törékeny dolog. Egy könnyed szellő, mondjuk az árulás vagy a hűtlenség szellője, könnyen a földre fújhatja, és darabokra törhet. Jon eltűnése gyanakvásra adott okot, de annyira nem volt fontos. Fontosabb kérdés volt, hogy mi lesz a Keleten élő szegény éhező gyerekekkel, asszonyokkal, és férfiakkal. Hirtelen lépteket hallottam a hátam mögül. Kecses, halk, női léptek voltak.
- Gyere csak, húgom! - megfordultam, és ránéztem Senerys-re. Biccentett a fejével, s közben pukedlizett.
- Jó reggelt nővérem! - mondta majd mellém lépett.
- Mi járatban vagy itt, Senerys? - kérdeztem, ám válasz helyett, Senerys inkább lehajtotta a fejét. Hosszú perceken keresztül, egy szót sem szólt, majd felnézett és kitámaszkodott az erkély párkányra.
- Tudod nőverem, vannak emberek a városban, akik olyasféléről sugdolóznak, hogy talán a Jon-nal való eljegyzésed, csupán egy aljas félrevezetés. Alig látnak titeket együtt. Daenerys, ez így nem mehet tovább! Ezt te is jól tudod! Hamar kell megejteni ezt az esküvőt, vagy a nép fellázad. - elgondolkodtattak a húgom szavai. De Jon-nal nem tudtam beszélni már egy jó ideje. Az elején még szerelem, és érdek házasságnak indult, mostanra már csak az érdek maradt. Egy parányi gyengédség nem maradt közöttünk. Éjszakánként alig látom, és már nem is hálunk. Féltettem elveszíteni Jon-t, de pontosan tudtam, hogy a szerelmünknek végleg vége. Ránéztem a húgomra, és elmosolyodtam.
- Ne aggódj! Nem sokára egybekelünk. Ígérem! - próbáltam, a szavaimat biztatóan, és pozitívan kiejteni. Láttam ahogy Senerys szeméből eltűnik a csillogás, és sivár üveges tekintet marad csak utána. Az arca elsápadt, és arca megvonaglott. Nem értettem miért, majd a tekintete irányába néztem, és megláttam egy férfit, aki vérben ázva fetrengett a földön, de senki sem segített rajta. Majd még egyet, és még egyet. Végül megtaláltam a forrást, ahonnan a nyomorultak az élet után kapkodva nyúltak az égfelé. Megijedtem és berohantam, Senerys-szel együtt a terembe, majd az őrség után kiáltottam.
- Őrség! Őrség! Azonnal készenlétbe kell helyeznünk őket! Mindenki menjen ki a főtérre! Az ellenség megrohamozta a várost! - hatalmas zűrzavar támadt és minden őr azonnal a helyszínre vonult, hogy megfékezze a támadást. A nagy fejetlenség közepette, észre sem vettem, hogy a húgom, még mindig kőbálvánnyá fagyva áll mellettem. Megfogtam a fejét, és az arcom vonalába igazítottam.
- Te most menj a szobádba, és ne hívd magadra a figyelmet! Bújj el! Értettél? Majd utánad küldetek védelmet! De most rohanj! - hevesen bólogatott, de látszott rajta a félelem, ami teljesen a hatalmába zárta őt. Elindult futva a lépcsők felé, majd miután már kitért a látókörömből, megfogtam a kardom, és az őrök után rohantam a főtérre. Reméltem minden rendben lesz Senerys-szel...

* Senerys szemszöge * 

Csak rohantam a lépcsők végtelenjében, fel egyenesen a szobám felé. Útközben rengeteg őrrel és sikítozó szolgálóval találkoztam, és egyiket sem érdekelte, hogy ki vagyok! Csak szaladtak az életükért. Mikor felértem a szobámba bezártam az ajtóm és összecsomagoltam, pár hasznos dolgot. Ruhákat, kenyeret, egy tőrt és egy kardot. Ha el kéne hagynom a várost, tudjak boldogulni. Bár karddal nem tudtam harcolni, azért elég ügyesen bújok el. Bebújtam az ágyam alá, és vártam. Hirtelen kint minden hang megszűnt, és csak a csend kongott végig a folyosókon. Még a madarakat is lehetett hallani, ahogy éles trilláikkal jelezték, hogy elmúlt a veszély. Kimásztam az ágy alól, és az ajtóhoz léptem. A fülemet az ajtóra téve hallgatóztam, majd mikor már egy perce sem szólt semmi nesz, kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam. A folyosó kongott az ürességtől. Kiléptem az ajtón, és nesztelenül elindultam vissza a tanácskozó terembe. Útközben rengeteg holttestet láttam a földön feküdni. Kinek a torkát vágták el, kinek a szívét döfték át lándzsával. Mikor végre sikerült a testeken átvergődnöm és megérkeztem a terembe, kirohantam az erkélyre és a lehető legszörnyűbb dologgal találtam szemben magam. A város nagy része lángokban égett, és füst gomolygott a tiszta ég helyén. A napot nem engedte át, így az egész városra sötétség borult. Ekkor eszembe jutott Daenerys, és futásnak eredtem. Egyenesen a főtérre. Csak rohantam, és rohantam. A szívem hevesen zakatolt, és csak az járt a fejemben, hogy talán a nővéremmel is végeztek. Kint a téren minden úszott az emberek ártatlan vérében. A ruhám végét is beszennyezte a mocsok és a vér, de nem foglalkoztam vele. Csak Daenerys volt a fontos, és az épsége.
- Daenerys! Daenerys! - kiabáltam, amennyire csak a torkomon kifért. Választ ellenben nem kaptam. Megálltam a tér közepén és elkezdtem zokogni. A földre rogyva, az arcomat a tenyereimmel takarva védtem a könnyeim, melyek végül utat törve maguknak a földre hullottak. Hirtelen valaki megfogta a vállam, majd befogta a szám, és elcipelt egy utca árnyékkal védett részére. Elengedett, de hogy el ne tudtak futni, a kardját a torkomnak szegezte.
- Ne szólj egy szót se! - mondta tagoltan. A hangja alapján fiú volt. Kedves hangja volt. Békésen rezonált. Más körülmények közt, azonnal megnyugodtam volna a hanga hallatára. Most azonban a legrosszabb rémálmaimat idézte fel bennem... - Meg se moccanj! Ha még is, úgy megölnek! - meglepődtem. Akkor ezek szerint ez a fiú most megvédeni jött? Vagy csak többet érek élve mint holtan... Biztos tudja, hogy Daenerys Targaryen húga vagyok, és hogy sokat érek a nővéremnek. Mivel a fiú háttal volt nekem nem láthattam, hogy milyen arca van, így azt sem, hogy jó ember vagy rossz. Egyszer csak újra megindultunk hátrafelé. Ezúttal azonban már fel is kapott a földről és együtt kezdtünk rohanni. Fogalmam sem volt arról, hogy miért, hisz semmi zajt nem hallottam. Azonban mikor hátranéztem, megláttam egy pár katonát, akik egyenesen utánunk rohantak. A fiú vonszolt végig a kacskaringós kis utcákon és közben mindvégig arra törekedett, hogy el ne kapjanak minket. Hirtelen behúzott egy házba, és láttam, ahogy az őrök elfutnak az ajtó előtt. A fiú leült az ágyra, és keresni kezdett valamit. Mikor megtalálta rám nézett és komoly tekintettel nyújtott felém egy kenyér darabot.
- Ma itt alszunk. Holnap tovább megyünk, és elviszlek egy biztonságos helyre. - kedvesnek látszott. Nagy barna szemeiben ott ragyogott a kedvesség és a bátorság. Az arcán volt egy kis pír. A vakmerőség pírja. Csak a ruháiról látszott, hogy nem nemesi családból származik. Szakattak voltak, és piszkosak. Csak néztem egy darabig, majd újra megszólalt. - Enned kell, és aludnod! Hosszú útvár még ránk. - közelebb léptem hozzá és elvettem tőle a kenyeret, aminek a másik fele már a fiú gyomrában pihent.
Körülbelül egy óra múlva már égett egy kis tűz is, és már én sem féltem annyira. Annyira különleges volt az a fiú. Magával ragadó és egyéni. Bátor, kedves és hősies. Megmentette az életem. Nem állhattam tovább és végül megszólaltam.

- Hogy hívnak? - kérdeztem, amire a fiú csak elmosolyodott.
- Jojen vagyok! De mindenki "Vándor"-nak hív. - mondta miközben a tüzet kémlelte.
- És honnan jöttél?
- Ohh, az hosszú történet! De te ki vagy? - kérdezte érdeklődve. Kissé elbizonytalanodtam. Én vagyok a királynő húga. Ebben a városban mindenki ismer engem. De lehet, hogy azért még sem mindenki.
- Senerys vagyok. - gondoltam, elég ha ennyit tud.
- Szép neved van. - monda, arcán kaján mosollyal. - Most aludj! - arca komollyá vált egy szempillantás alatt. Én engedelmeskedtem neki. Lefeküdtem a földre, kivettem egy tőrt a táskámból  és befordultam a fal felé. Nem tudtam elhunyni a szemem. Éber maradtam. Féltem, hogy talán ez a fiú majd álmomban megöl. Ezt a tervet követtem még kb. 3 órán át, majd mikor már kialudt a tűz a szemeim is lecsukódtak és álomba merültem...