"A szeretet méreg. Nagyon édes méreg, az igaz, de
attól még ugyanúgy végez veled."
* Jon szemszöge *
Másnap hajnalban mikor a nap még alig súrolta a földet, útra keltünk Saenerys-szel és azzal a Vándorral. Nem kedveltem azt a fiút. Az iránta érzett gyűlöletem lassan kezdett eluralkodni rajtam. Beleszerettem Senerysbe, de ez a Vándor ellopta a szívét. Tisztán láttam, ahogy ránéz. Azzal a pillantásával minden titkára fény derül. A Vándort ez ellenben csak a pénz hajtja. Észre sem veszi a leányt. Én legalább is ezt gondolom.
- Saenerys! - szólítottam meg kedvesen. - Kérlek gyere közelebb. Beszédem van veled! - a hangom ellentmondást nem tűrő volt, de mosolyom ellensúlyozta, kemény kiállásom. Saenerys rám pillantott, majd lehajtott fejjel elém lépett. A Vándor szúrós szemmel méregetett, de végül egy fa tövében letelepedett. A leányra szegeztem a tekintetem és felemeltem a fejét. - Hercegnő, igazán elhagyhatnád már a bánatod! Már nem járhatunk messze az otthontól. - elmosolyodott de szemeiből lassanként csorogni kezdtek a könnyek. - Nem érdemel meg téged, felség! Ő csak egy Vándor... - láttam a szemeiben, hogy ő egészen más kép vélekedik erről. Megsimítottam az arcát és már épp megcsókoltam volna, mikor egy lovas lépett elénk.
- Saenerys hercegnő? - Saenerys azon nyomban felkapta a fejét és reménytől csillogó szemekkel meredt a katonára. Bólintott majd a Vándorra nézett.
- Jöjjön velünk! A királyné már nagyon aggódott önért! - nem figyelt a férfire. Figyelmét jobban lekötötte, hogy szerelmét épp láncra verték és egy lóhoz kötötték. Oda szaladt és próbált vele beszélni, de a Vándort eléggé összeverték és már alig volt eszméleténél.
- Mit csináltak vele? - üvöltött rá az egyik katonára, miközben a fiút ölelgette.
- Felség! Kérem! Hadd magyarázzam meg! A nevem Loki, és a királyné kért meg, hogy találjam meg magát és vigyem vissza hozzá! Ez az ember meg az ön el rablója, ha jól sejtem... - a férfi arcára undor ült ki. Saenerys mellé léptem és magamhoz öleltem, de azon nyomban el is tolt magától. Arcára kiült a düh és a kétségbeesettség.
- Uram! Kérem, legalább ültessék egy lóra, ezt a félkegyelműt... Merthogy ez a fiú itt, félkegyelmű! Saenerys hercegnő mentette meg valóképpen ezt! - mutattam rá a Vándorra. Minderre a színjátékra, egy hatalmas pofon volt a válasz.
- Hogy meri? - Saenerys szemei szikrákat szórtak. - Maga uram, undorító! Takarodjon az udvarból! El se jöjjön!
- Fenség! Sajnos ez lehetetlen. A királynő, Havas Jon uraságot is várja vissza a kastélyba. - szólalt meg határozott hangon a lovag.
- Nem érdekel! Akkor én maradok itt! - a lovag leszállt a lóról és felültette a Vándort egy katona mögé, Saeneryst meg maga mögé. Visszapattant a lóra és intett még két lovasnak, hogy segítsenek nekem felülni egy külön kancára, majd elindultunk.
- Félnapi járásra van a kastély, felség! - szólt a lányhoz a katona. Majd hátrább fordult a lován és egyenesen rám nézett. - Uram! Ami magát illeti, köszönet, hogy megmentette a hercegnőt!
- Nem ő mentett meg, lovag! Akit ez az úr itt félkegyelműnek nevezett, mentette meg az életem.
- Bocsásson meg felség, de ez a fiú itt valóban egy félkegyelmű. - szólt egy katona a mellettük baktató lovon.
- Honnan tudja? - kérdezte Saenerys.
- Onnan, felség, hogy az apja volt az én régi jó cimborám. De nem szerette a fiát. El hagyta mikor a gyermek csak tíz éves volt. Az anyja meghalt elébb. A fiúnak nem maradt senkije. Állítólag ebbe őrült bele...
- Nem lehet... - suttogta a lány alig hallhatóan, majd is gondolkodás után kiadta a parancsot Loki-nak. Álljon meg!
- De felség...
- Álljon meg, Loki! - nézett Saenerys szúrósan a lovagra. Loki intett a kezével mire az egész menet megállt. Saenery leugrott a lóról és a Vándorhoz sietett. Megsimította az arcát, majd közelebb hajolt hozzá és súgott neki valamit, és megcsókolta az arcát. Visszaült a lovag mögé és tovább indultunk.
A városba érve a nép hatalmas üdvrivalgással köszöntött minket. Mikor megpillantottam a palotát a szívem hevesen kezdett verni. De nem a hitvesem iránt érzett szerelmem miatt...
*Daeneris szemszöge *
Éppen a balkonon néztem a várost, mikor hirtelen zajra lettem figyelmes. A nép egy emberként örvendett, s szakadatlan követtek valakit az utcákon. A szívembe kíváncsiság kapott lángra. Leszaladtam a trónterembe és gyors léptekkel haladtam a kapuk irányába.
- Nyissák ki! - kiáltottam az őröknek, kik azonnal engedelmeskedtek. Megálltam a lépcsők tetején és szemeimben kételkedve, heves szívvel néztem ahogy a húgom és Loki előtűnnek a nép tengeréből. Zokogva rohantam le a húgomhoz, s szorosan zártam karjaimba.
- Húgom, édes húgom! - néztem végig rajta sírva. Könnyeimtől alig láttam de éreztem, hogy nem történt baja.
- Daeneris! Mi történt? - a szemeiből folytak a könnyek de arcáról nem az viszontlátás öröme, sokkal inkább a keserűség búja tükröződött.
- Elraboltak, húgom! - elnéztem tőle és határozott kiállással intettem Lokinak. - Hozassák elém a bűnöst! - fejet hajtott és két katona segítségével elővezetett egy eszméletlen, vérben áztatott, eltorzult arcú paraszt fiút. Ledobták a földre, fejet hajtottak és elmentek. Saenerys zokogva borult a fiúra, s ölébe véve a fejét ölelte magához. Értetlenül néztem Loki-ra aki kisebb hallgatás után közelebb lépett és halkan kezdett bele...
- Felség! A húga el rablója ez a Vándor. Ám amikor rájuk találtunk, az ön ura épp a hercegnőt ölelgette. Gyöngéd érzelmekkel. Majd ez a Vándor a hercegnő védelmére sietett és Jon uraság megparancsolta, hogy veressük láncra a fiút és üssék míg eszméleténél van. A katonáim természetesen engedelmeskedtek neki, s bár Saenerys hercegnő a védelmére kelt, nem tudott rajta segíteni. - Miközben hallgattam a történetet láttam hogy a húgom mekkora szerelemmel néz a Vándorra. Ahogy ölelgeti, simogatja és mosolyog rá. Talán a húgom féktelen szeretetétől, vagy csak mert már kialudta magát, de felébredt a Vándor és bár szemei bedagadtak, látszott a bennük csillogó szerelem ahogyan a Saenerys-re nézett. Karját nehezen felemelte és letörölte a húgom egyik könnycseppjét az arcáról. Már-már meghatott a szerelmük, de nem engedhettem, hogy egybekeljenek. A húgom hercegnő! Nem köthet házasságot egy Vándorral. Felnéztem Loki-ra és határozott tekintettel jeleztem, hogy elég lesz a történetből.
- Vitessék el! - a szívem megkeményedett. Már nem érdekelt, hogy Saenerys mennyire szerelmes. Nem akartam tudomást venni róla. Nem bírtam ránézni a húgomra. Nem bírtam elviselni a fájdalmát. - Holnap végeztessék ki! - szóltam halkan Lokinak.
- De felség! A húga...
- Jobb lesz neki... Nem hajszolja bele magát egy reménytelen szerelembe... Amit ő akar az csak álom! - mondtam magamnak megnyugtatás képen, hogy elhiggyem, hogy jót teszek azzal, hogy megöletem a szerelmét. Talán egy nap majd megbocsát nekem, és belátja, hogy csak jót tettem vele...
- Felség! Havas Jon úr beszélne önnel.
- Hozassák elém! - adtam ki a parancsot. Nem telt bele sok idő Jon újra előttem állt. Nem változott. Épp olyan volt mint mielőtt elment volna 3 héttel ezelőtt. Csak a szakálla nőtt meg erősen.
- Felség! Engedelmeddel, had jegyezzem meg, mennyire csodásan fest ma is...
- Hallgass, Jon! Hová tűntél? Miért hagytad el a kastélyt? Miért szöktél meg? - szúrósan tekintettem végig Jon-on. Láttam ahogy az ajkába harap és mélyen elgondolkodik.
- Felség megmagyarázom... -kezdett volna bele, de nem engedtem szót neki...
- Felesleges, Jon! Vezessék el!
- Felség, kérem! Kérem! Várjon... - szavai hidegen hagyták a füleim. Belekaroltam a zokogó húgomba és felsegítettem a lépcsőkön. Mikor beértünk a nagyterembe, Saenerys kirántotta a karját az enyémből és dühösen rám meredt.
- Hogy tehetted?
- Drága húgom... Kérlek értsd meg! Jobb lesz így neked! Annyi fiú van még az országban, akik hercegek és nem Vándorok.
- De nekem nem kell más csak Jojen!
- Kicsoda?
- A Vándor, Daenerys! Engem ölsz meg, ha megöleted!
- Mivel tudta ennyire belopni magát a szívedbe, hogy akár az életed is eldobnád érte? - rám nézett és a szemeiből hirtelen elapadtak a könnyek. Megvető arccal meredt rám... Alig bírtam a nézését...
- Megmentett! Megmentett Jon-tól! Megmentett tőled! Vissza adta a szabadságom! Egy időre el is felejtettem mi is a kötelességem, hogy nincs anyám és apám! Vissza adta a boldogságom... De te most hideg vérrel elvennéd mindezt tőlem... Bár meg se találtak volna! - határozottan nézett rám. Szavai hihetőségében nem lehetett kételkedni. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, s egy árva hang sem jött ki az ajkaim közt. Saenerys sarkon fordult és elrohant... Nem tudtam hova... Csak sejtettem. Loki közelebb lépett hozzám és a vállamra tette az egyik kezét.
- Felség! Utána menjek?
- Ne! Hagyd! Hadd búcsúzzon el a szerelmétől... Most azonban beszédem van veled! Jöjj! - letöröltem a könnyeim és újra keménység töltötte el testem minden porcikáját. Határozottan lépkedtem előre a trón felé, a mögöttem koslató Lokival. Mikor beleültem a trónba, kiadtam a mai nap utolsó parancsát... - Még ma éjjel, üttessék le a Vándor fejét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése