9. Rész: Kötelesség és Hűség

"A szeretet biztosabb út az emberek hűségéhez, mint 

a félelem."

* Senerys szemszöge *

Talán egy hete mehettünk együtt Jojen Reed-del és Jon-nal... De nem tudhatom. Hisz az idő olyan végtelennek tűnik mostanában. A napok múlásával, egyre jobban érzem, hogy Jojen nem csak egy egyszerű kuruzsló fiú... Annál sokkal több. Figyeltem ahogy alszik, ahogy vadászik, ahogy megeszi az űzött vadat. Kíméletes volt az állattal. A szívébe lőtt vagy a fejébe... Az állat szinte azonnal elpusztult. Egyik este mikor a tűz mellett vacsoráztunk felnéztem rá s megszólítottam. 

- Honnan tanultál meg ilyen jól bánni az íjjal? - nem nézett fel, csak ette tovább a húst. Az nap este épp lovat ettünk... Egy nemes úr földjén találtunk rá 5 másikkal együtt, s mivel gyötört minket az éhség, levágtuk az egyiket. Jon féltette a jószágot, de Jojen nem figyelt rá. Közelebb ültem hozzá és újra feltettem neki a kérdésem. Választ azonban még mindig nem kaptam. Csak egy halvány mosoly ült az arcára. Rám sandított és felegyenesedett. 

- Komolyan tudni szeretnéd, leány? - kérdezte határozottan. Bólintottam, majd közelebb vont magához és a fülemhez tette ajkait. - Nem ma még... - lehelte bele gyengéden. Ránéztem mint ha valami igen különöst súgott volna a füleimbe, majd összevontam a szemem s visszaültem a helyemre. 

Kicsit később, Jon lépett elébem. Felnéztem rá s láttam az arcán azt a kedves mosolyát mellyel mindig a szívembe lopta magát. Leült mellém és egy ideig nem szóltunk egymáshoz. Végül ő törte meg a csendet. 

- Mit gondolsz hazajutunk mi még valaha? - nem nézett rám, csak a tüzet figyelte. Én csak az arcát tudtam figyelni. Olyan királyi vonásai voltak. Nővérem kedvese volt mindig is, mégis én gyermek koromba vonzódtam hozzá. Megsimítottam az arcát s elmosolyodtam. Rám nézett és neki is mosoly húzódott végig az arcán. 

- Nem kételkedem. - közelebb hajolt arcomhoz. - Bocsáss meg... - leheltem az ajkára. - De ez nem lenne illő... - végül ajkaink összeforrtak s édes csókban egyesültek. Eltoltam magamtól egy kicsit és elengedtem. Lehajtottam a fejem és távolabb ültem. Jon nem értette s utánam jött. Felemelte a fejem és elmosolyodott.

- Daeneris nem tudja meg. Szeretlek Seneris. - majd megcsókolt. Jojen-re pillantottam s láttam rajta, hogy nem tetszik neki a kettőnk kapcsolta. Bevallom az idő során míg Jojennel jöttem azt hiszem beleszerettem. 

Csak néztem őt s legszívesebben az ő karjaiban leltem volna boldogságra. Elengedtem Jon-t és lefeküdtem az ölébe. 

- Ma én őrködöm elsőnek! - szólt határozott hangon Jojen. Felkaptam a fejem és ránéztem. Szomorúan nézett rám, majd leült egy távolabbi fához és egy megtermett kardal a kezében nézett mélyen az erdőbe. Tudomást sem véve rólunk. Jon lefeküdt s én hozzábújtam. A mellkasára hajtottam a fejem s egyre csak Jojen-t fürkésztem. Beláttam, hogy az imént tett cselekedet hiba volt. Gyermek koromban álmodoztam erről a csókról. Most azonban, hogy megtörtént már azt kívánom bár ne történt volna meg. Mert beleszerettem egy vándorba, aki nem szeret viszont... 

Idővel, hogy Jon elaludt felálltam és közelebb léptem Jojen-hez. Halkan leültem mellé és a vállára tettem a kezem. Egy kicsit megrezzent majd rám nézett. 

- Bocsáss meg. Nem akartalak megijeszteni. - szabadkoztam és egyre csak a havas talajt néztem. 

- Nem ijesztettél meg! Csupán hangtalanul értél mellém. - rá emeltem a tekintetem s a szívem hevesen kezdett verni amint tekintetünk találkozott. Éreztem, hogy egy szelíd pír jelenik meg az arcomon. Újra lehajtottam a fejem, de ezúttal Jojen felemelte. 

- Szereted őt? - kérdezte s fejével Jon felé intett. Ránéztem Jon-ra majd vissza Jojen-re és megráztam a fejem. - Akkor miért csókoltad meg? - faggatott, s szemében könnyek csillantak meg. Megragadta a karom és megrázott. Szemei szikrát szórtak de könnyek is csorogtak belőle. Én is sírni kezdtem és a kezeimbe temettem arcom. Jojen elengedett és zavartan pillantott ide-oda. 

- Bocsáss meg... Bocsáss meg. - simította meg az arcom. Elkaptam onnan a fejem, majd felálltam és visszamentem Jon mellé, de ezúttal messzebb tőle pár lépésnyire. Csak feküdtem és sírtam. Végül elfogott az álom és könnyekkel a szemeimben elaludtam. 

* Daenerys szemszöge *

Hajthatatlanul kerestettem a húgom. De nyomára nem találtak. Egy katona jelentette az egyik napon, hogy megtalálta, húgom köntösét. Amint a kezemben fogtam az anyagot, a szemeimből a könnyek mint sebes patak ömlöttek rá. A remény egyre jobban éreztette velem, hogy elhagy, mint valami megunt játékot a gyermek. Senkire nem számíthattam, egyedül csak a nem régen érkezett különleges férfire, Loki-ra. Egyedül ő maradt nekem, aki segített keresni a húgomat, s közben engedte, hogy a vállán sírjam ki bánatom. 

Belépett az ajtón és végig mérte az urakat akikkel épp megtárgyaltuk, hogy merre kéne folytatni a keresést. Mindenki a terembe a térkép fölé görnyedve tanácskozott. Rápillantottam és elmosolyodtam. Felegyenesedtem és közelebb intettem. 

- Üdvözöllek, Loki. Miben állhatok szolgálatodra? - elmosolyodott és meghajolt. 

- Szép reggelt, felség. - köszönt. - Ha megengedi, a mai reggelen is gyönyörű. - éreztem, hogy arcomon enyhe pír mutatkozik. Ő csak mosolygott s a szemei felcsillantak. 

- Köszönöm a bókot. - próbáltam leplezni vonzódásomat, de egyre jobban beleszerettem. Minden érintésével, mosolyával és szavával egyre nagyobb lángra kapott a bennem tomboló tűzvész. De nem tehettem. Nem szerethettem, hisz nekem ott van Jon. S bár most nincs velem attól még a hitvese vagyok. Olykor megfeledkezem a kötelességeimről és az etikettről. Hisz itt van nekem Loki. A rejtélyes idegen, akire a világon mindennél jobban vágyom. Elfordultam tőle, mert míg álmodoztam végig őt néztem, s már kezdtem elveszíteni az eszem. 

- Köszönöm, tanácsosok. Most hagyjatok magunkra! - meghajoltak és kimentek. Loki közelebb lépett és a vállamra tette a kezét. Megcsókolta a nyakam s én csak élveztem a csókjai édes, bódító érzését. A kezére tettem a kezem és megfordultam. Tekintetünk találkozott ahogy ajkaink is. A csókja teljesen megbabonázott, de tudtam, hogy ha meglátnak, Lokit megölik. Eltoltam magamtól és kisétáltam az teraszra. Ő követett. 

- Bocsáss meg az iménti csókért, felség. - szabadkozott. Megfordultam és ránéztem. Távolabb volt tőlem pár lépéssel. Egyenesen állt előttem hátra tett kézzel s komor arccal bámult a távolba. Nem nézett rám, amitől úgy éreztem elveszítettem... 

- Ne! Kérlek! Nézz rám! - kértem, de ő nem mozdult. - Parancsolom, hogy nézz a szemembe! - utasítottam határozottan. Ekkor rám nézett. De csak tekintete változott... - Miért vagy ily komor? - kérdeztem határozott kiállással, de hangom elcsuklott közben. Nem felelt, csak nézett szüntelen. - VÁLASZOLJ! - emeltem fel a hangom, de ekkor már a szemeimből elkezdtek folyni a könnyek. 

- Nem szerethetlek, felség... Ez a csók hiba volt! Belátom! Kérlek bocsásd meg nekem! - a hangja komoly volt akár csak a tekintete. Lerogytam a földre és csak zokogtam. Kis idő múlva a vállamon éreztem a kezét újra. - Akkor mégis miért kínzom magam? - hangja lágy volt és kedves. - Ostobaságot csinálok szüntelen. Most is... Mert még is, beleszerettem a királynőmbe! - Felnéztem rá és láttam az arcán azt az elbűvölő mosolyt mellyel mindig megdobogtatja a szívem. Karnyújtásnyira térdelt le mellettem, de ahogy hozzám ért, és megsimította az arcom, úgy érzetem mintha egyenesen a karjaiban ölelne magához. Átkarolt és felemet a földről. A nyakába borultam és szorosan öleltem magamhoz. Soha nem akartam elengedni. Ő gyengéden ölelt magához, majd belesúgott a fülembe...

- Megtalálom neked a húgod, felség! Holnap reggel indulok! - kicsordult egy könnycsepp e szavak hallatán, s szorosabban öleltem magamhoz.