11. Rész: Élet és Halál

"Egy jó cselekedet nem mossa el a rosszat, sem 

pedig rossz a jót. Mindkettőért méltó jutalom jár."

 

* Loki szemszöge *

Lementem a pincék felé és lesiettem egy csiga lépcsőn egyenesen a tömlöcökig. Hosszú út vezetett a fiú cellájáig. De ahogy számítottam rá, a hercegnő ott térdelt az ajtaja előtt és csak sírt. Közelebb akartam lépni, de ekkor a Vándor kinyúlt a rácsok között és megsimította a hercegnő arcát. Halk duruzsolást hallottam, de egy idő után végre kitudtam venni pár elmosódott szót. 

- Ne sírj! Kérlek! Minden rendbe jön! - mondta a Vándor, kedvesen duruzsoló hangján. - Nézz rám! - a lány felemelte a tekintetét és ránézett a fiúra. - Erősnek kell lenned! 

- De nélküled nem megy! Annyira szeretlek... - suttogta, mert hogy a fájdalomtól hang nem jött ki a torkán. Újra sírni kezdett. - Mi lesz, ha megölnek téged? - a fiú megfogta a lány kezét és összekulcsolta az ujjaikat. 

- Akkor érted halok! És az utolsó emlékem te leszel, s így nem kárhozok majd el. - érződött a hangján a keser-édes mosoly. - Csak téged féltelek! - mondta egy hosszabb csend után. 

- Ne félts! Ha te meghalsz, követlek! - mondta a lány határozottan. 

- Meg ne próbáld, Saenerys! Szükség van rád! Itt a városban! Vigyázz magadra szerelmem... - Saenerys felnézett és elmosolyodott. A fiú keze ismét a hercegnő arcát simogatta. 

Hirtelen eszembe jutott milyen is szeretni valakit. Mikor ránézek a királynőre, bennem is lángra kap az a kis szikra ami a szívemben lakozik. Újra a fiatalokra néztem és a szememből kicsordult egy könnycsepp. Meghatott a szerelmük. Nem végezhettem a fiúval! Határozottan kihúztam magam, letöröltem a könnycseppet az arcomról és elindultam feléjük. Amint meglátott a hercegnő azonnal felugrott a földről és testével elállta a Vándor cellájának ajtaját. Arcán rémület tükröződött. 

- Hercegnő... - kezdtem volna bele a mondatomba, de nem hagyta, hogy befejezzem. 

- Nem! Nem ölhetik meg! Vagy ha mégis, előbb engem! 

- Hercegnő... Én nem...- megint közbevágott.

- Hagyja a felesleges udvariaskodást. Ha azért jött, hogy elvigye, előbb velem kell, hogy végezzen. - arca határozottságot sugárzott. S bár szemeiből folytak a könnyek, még is olyan szúrósan nézett végig rajtam, hogy éreztem minden egyes porcikámban. 

- Saenerys! Nem azért jöttem, hogy megöljem! - néztem a reakcióját, de mint ha nem is vette volna figyelembe. Teste még mindig védte az ajtót. - A nővére ugyan megparancsolta, de nem tudnám megtenni. Tudom, hogy ezzel felség árulást követek el, de a szerelemnek nem lehet határokat szabni....

- Ha csak nem magad is olyan helyzetben vagy mint Saenerys hercegnő... - felismertem a hangot a hátam mögül, mégis mikor megfordultam nem hittem a szememnek. 

- Azt parancsoltam, hogy öld meg a Vándort! - Daenerys állt egy pár lépésnyire a cella ajtótól. Kezében egy méretes kard éktelenkedett. 

- Felség! Kérem... Hisz ők csak gyermekek... - próbáltam lágyítani a szívén, de hasztalanul. 

- Elég legyen! Ez az ostoba lány beleszeretett egy Vándorba! - Saenerysre pillantott és szúrós szemmel méregette. - El onnan! - üvöltött rá. 

- Nem! - ordította a lány. 

- Hogy mersz ellenszegülni a királynő parancsának?! 

- Hogy a királynőnek nincs joga megölni ezt az ártatlan fiút. 

- Hogy nem lenne? Eredj onnan, ostoba lány! 

- Nem! Szeretem, Daenerys! 

- Takarodj! - ordította a királynő. 

- Ne... - de ekkor már késő volt. Daenerys leszúrta... A Vándor hirtelen összerogyott és szeméből legördült egy könnycsepp... 

- NEEEE!!! - üvöltötte torka szakadtából, Saenerys... - HOL A KULCS?? Engedjenek be!! - térdre rogyott és zokogott. Nem sokkal később megérkezett a cellaőr és azonnal kinyitotta a Vándor cellájának ajtaját. Saenerys bemászott és az ölébe vette a fiú fejét. Simogatta és közben egyre csak mosdatta a könnyeivel. A fiú még lélegzett, de már csak alig. 

- Tarts ki, szerelmem! Ne hagyj el! Kérlek! - a fiú elmosolyodott és egyre csak a lányt nézte. Mint ha emlékezni akarna minden egyes arc vonására mielőtt elmenne. 

- Saenerys! Nincs sok időm... De kérlek... Ne sírj! Tudom lesz majd jobb nálam... Olyan aki valóban megérdemel téged... - köhögött egyet majd megsimította a lány arcát. 

- Könyörgöm! Ne mondj ilyet... Én belehalok ha elveszítlek! - a fiú még mindig mosolygott. 

- Nem! Tudom, hogy nem tennéd! Megígérted! Most ideje, hogy én is megígérjek valamit. Ígérem, hogy a túlvilágon is csak téged foglak szeretni. Örökkön örökké! Megmarad majd ez a pillanat, mikor a karjaidban lehettem a halálra várva... - a lány ráborult a fiúra és megcsókolta. 

- Soha sem felejtelek el... - suttogta. Felegyenesedett és rámosolyogott a fiúra aki szép lassan lehunyta a szemét... A feje elcsuklott és kezei is elengedték a lányt. Vége volt... 

* Író szemszöge *

A sötét estében egy lélek fel sem tűnik... Még is... történt valami amire nem lehetett felkészülni. A szél hirtelen erősen kezdett süvíteni és az állatok mindahányan voltak szörnyű rikoltásba kezdtek. A változás szele fújt. A falu lakosai csakhamar felfigyeltek erre a különös jelenségre és érdeklődve kitódultak a főtérre. A sötétség mindent elfedett... Kivéve egy valamit.
Egy rongyos kinézetű, hosszú fabottal járó csuklyás alak közeledett a falu főútján. Az emberek megbámulták és a gyerekek kíváncsian követni kezdték. De a csuklyás alak tudomást sem véve a tömegről, folytatta útját egyenesen a vár irányába. Határozott volt. Mint akinek valami veszett fontos dolga lett volna a várban.
- Finem! Finem! - ismételte szinte magának.
**
A Vándor élettelen teste feküdt a hercegnő ölében. Szemei csukva voltak és egy könnycsepp még mindig ott csillogott a szeme sarkában. A teste még meleg volt, de bőre már kezdett veszteni színéből. Nem sokkal később már hó fehérré vált. A hercegnő még mindig kitartóan szorította a mellkasához, mint ha csak azt várná, hogy a szíve dobbanása felébreszti szerelmét. Mint ha a halál útvesztőjéből minden egyes szívdobbanása egy lépés lenne a helyes úton. De a fiú nem kelt fel. Olyan békésen feküdt ott a lány karjaiban, mint ha csak elszunyókált volna. Ám ebből az álomból már nem ébred fel.
**
Ahogy haladt végig az úton, a lámpások sorra aludtak ki. Voltak akik megrémültek és inkább vissza siettek a békét nyújtó otthonukba. De voltak akiket nem lehetett csak úgy elrémíteni a Csuklyás alak mellől. Meg sem álltak amíg meg nem érkeztek a vár kapuihoz. A nép egy nagyobb része ott állt fáklyákkal és mécsesekkel a kezükben a kapu előtt és várták, hogy kinyissák. De nem történt semmi. A csuklyás csak várt. Egy szó nélkül. Mikor aztán ki idő elteltével felkapta a fejét és botjával szétfeszítette a kapukat. Sűrű léptekkel elindult be a vár belseje felé... Egyenesen be a várba, le az alaksorba, majd a tömlöcökhöz... Elviharzott az őrökön, majd a királynő mellett majd Loki mellett. Meg sem állt míg a Vándor tömlöcéhez nem ért. Közelebb lépett a zokogó lányhoz, letérdelt mellé és a kezére tette a kezét.
A lány rettenetesen megrémült de a fiút nem engedte el. A csuklyás egy szó nélkül megragadta Jojen testét felkapta a vállára és már ment is volna, de ekkor Saenerys megragadta a lábát és nem engedte, hogy lépjen.
A csuklyás megtorpant és csuklyája alatt lévő sötétségből hirtelen előtűnt két világító szempár... Rámeredt Saenerysre és érthetetlen nyelven kezdett beszélni hozzá. A lány arcán látszott a félelem, de jobban szerette a fiút mint sem, hogy hagyja hogy egy idegen alak elvigye tőle.
- Hagyja őt békén! - üvöltött az alakra. Az idegen elővett a zsebéből egy marék port és belefújta a lány arcába, amitől az elaludt... A Csuklyás mind kettőjüket magával vitte... És senki sem bírta megállítani...