11. Rész: Élet és Halál

"Egy jó cselekedet nem mossa el a rosszat, sem 

pedig rossz a jót. Mindkettőért méltó jutalom jár."

 

* Loki szemszöge *

Lementem a pincék felé és lesiettem egy csiga lépcsőn egyenesen a tömlöcökig. Hosszú út vezetett a fiú cellájáig. De ahogy számítottam rá, a hercegnő ott térdelt az ajtaja előtt és csak sírt. Közelebb akartam lépni, de ekkor a Vándor kinyúlt a rácsok között és megsimította a hercegnő arcát. Halk duruzsolást hallottam, de egy idő után végre kitudtam venni pár elmosódott szót. 

- Ne sírj! Kérlek! Minden rendbe jön! - mondta a Vándor, kedvesen duruzsoló hangján. - Nézz rám! - a lány felemelte a tekintetét és ránézett a fiúra. - Erősnek kell lenned! 

- De nélküled nem megy! Annyira szeretlek... - suttogta, mert hogy a fájdalomtól hang nem jött ki a torkán. Újra sírni kezdett. - Mi lesz, ha megölnek téged? - a fiú megfogta a lány kezét és összekulcsolta az ujjaikat. 

- Akkor érted halok! És az utolsó emlékem te leszel, s így nem kárhozok majd el. - érződött a hangján a keser-édes mosoly. - Csak téged féltelek! - mondta egy hosszabb csend után. 

- Ne félts! Ha te meghalsz, követlek! - mondta a lány határozottan. 

- Meg ne próbáld, Saenerys! Szükség van rád! Itt a városban! Vigyázz magadra szerelmem... - Saenerys felnézett és elmosolyodott. A fiú keze ismét a hercegnő arcát simogatta. 

Hirtelen eszembe jutott milyen is szeretni valakit. Mikor ránézek a királynőre, bennem is lángra kap az a kis szikra ami a szívemben lakozik. Újra a fiatalokra néztem és a szememből kicsordult egy könnycsepp. Meghatott a szerelmük. Nem végezhettem a fiúval! Határozottan kihúztam magam, letöröltem a könnycseppet az arcomról és elindultam feléjük. Amint meglátott a hercegnő azonnal felugrott a földről és testével elállta a Vándor cellájának ajtaját. Arcán rémület tükröződött. 

- Hercegnő... - kezdtem volna bele a mondatomba, de nem hagyta, hogy befejezzem. 

- Nem! Nem ölhetik meg! Vagy ha mégis, előbb engem! 

- Hercegnő... Én nem...- megint közbevágott.

- Hagyja a felesleges udvariaskodást. Ha azért jött, hogy elvigye, előbb velem kell, hogy végezzen. - arca határozottságot sugárzott. S bár szemeiből folytak a könnyek, még is olyan szúrósan nézett végig rajtam, hogy éreztem minden egyes porcikámban. 

- Saenerys! Nem azért jöttem, hogy megöljem! - néztem a reakcióját, de mint ha nem is vette volna figyelembe. Teste még mindig védte az ajtót. - A nővére ugyan megparancsolta, de nem tudnám megtenni. Tudom, hogy ezzel felség árulást követek el, de a szerelemnek nem lehet határokat szabni....

- Ha csak nem magad is olyan helyzetben vagy mint Saenerys hercegnő... - felismertem a hangot a hátam mögül, mégis mikor megfordultam nem hittem a szememnek. 

- Azt parancsoltam, hogy öld meg a Vándort! - Daenerys állt egy pár lépésnyire a cella ajtótól. Kezében egy méretes kard éktelenkedett. 

- Felség! Kérem... Hisz ők csak gyermekek... - próbáltam lágyítani a szívén, de hasztalanul. 

- Elég legyen! Ez az ostoba lány beleszeretett egy Vándorba! - Saenerysre pillantott és szúrós szemmel méregette. - El onnan! - üvöltött rá. 

- Nem! - ordította a lány. 

- Hogy mersz ellenszegülni a királynő parancsának?! 

- Hogy a királynőnek nincs joga megölni ezt az ártatlan fiút. 

- Hogy nem lenne? Eredj onnan, ostoba lány! 

- Nem! Szeretem, Daenerys! 

- Takarodj! - ordította a királynő. 

- Ne... - de ekkor már késő volt. Daenerys leszúrta... A Vándor hirtelen összerogyott és szeméből legördült egy könnycsepp... 

- NEEEE!!! - üvöltötte torka szakadtából, Saenerys... - HOL A KULCS?? Engedjenek be!! - térdre rogyott és zokogott. Nem sokkal később megérkezett a cellaőr és azonnal kinyitotta a Vándor cellájának ajtaját. Saenerys bemászott és az ölébe vette a fiú fejét. Simogatta és közben egyre csak mosdatta a könnyeivel. A fiú még lélegzett, de már csak alig. 

- Tarts ki, szerelmem! Ne hagyj el! Kérlek! - a fiú elmosolyodott és egyre csak a lányt nézte. Mint ha emlékezni akarna minden egyes arc vonására mielőtt elmenne. 

- Saenerys! Nincs sok időm... De kérlek... Ne sírj! Tudom lesz majd jobb nálam... Olyan aki valóban megérdemel téged... - köhögött egyet majd megsimította a lány arcát. 

- Könyörgöm! Ne mondj ilyet... Én belehalok ha elveszítlek! - a fiú még mindig mosolygott. 

- Nem! Tudom, hogy nem tennéd! Megígérted! Most ideje, hogy én is megígérjek valamit. Ígérem, hogy a túlvilágon is csak téged foglak szeretni. Örökkön örökké! Megmarad majd ez a pillanat, mikor a karjaidban lehettem a halálra várva... - a lány ráborult a fiúra és megcsókolta. 

- Soha sem felejtelek el... - suttogta. Felegyenesedett és rámosolyogott a fiúra aki szép lassan lehunyta a szemét... A feje elcsuklott és kezei is elengedték a lányt. Vége volt... 

* Író szemszöge *

A sötét estében egy lélek fel sem tűnik... Még is... történt valami amire nem lehetett felkészülni. A szél hirtelen erősen kezdett süvíteni és az állatok mindahányan voltak szörnyű rikoltásba kezdtek. A változás szele fújt. A falu lakosai csakhamar felfigyeltek erre a különös jelenségre és érdeklődve kitódultak a főtérre. A sötétség mindent elfedett... Kivéve egy valamit.
Egy rongyos kinézetű, hosszú fabottal járó csuklyás alak közeledett a falu főútján. Az emberek megbámulták és a gyerekek kíváncsian követni kezdték. De a csuklyás alak tudomást sem véve a tömegről, folytatta útját egyenesen a vár irányába. Határozott volt. Mint akinek valami veszett fontos dolga lett volna a várban.
- Finem! Finem! - ismételte szinte magának.
**
A Vándor élettelen teste feküdt a hercegnő ölében. Szemei csukva voltak és egy könnycsepp még mindig ott csillogott a szeme sarkában. A teste még meleg volt, de bőre már kezdett veszteni színéből. Nem sokkal később már hó fehérré vált. A hercegnő még mindig kitartóan szorította a mellkasához, mint ha csak azt várná, hogy a szíve dobbanása felébreszti szerelmét. Mint ha a halál útvesztőjéből minden egyes szívdobbanása egy lépés lenne a helyes úton. De a fiú nem kelt fel. Olyan békésen feküdt ott a lány karjaiban, mint ha csak elszunyókált volna. Ám ebből az álomból már nem ébred fel.
**
Ahogy haladt végig az úton, a lámpások sorra aludtak ki. Voltak akik megrémültek és inkább vissza siettek a békét nyújtó otthonukba. De voltak akiket nem lehetett csak úgy elrémíteni a Csuklyás alak mellől. Meg sem álltak amíg meg nem érkeztek a vár kapuihoz. A nép egy nagyobb része ott állt fáklyákkal és mécsesekkel a kezükben a kapu előtt és várták, hogy kinyissák. De nem történt semmi. A csuklyás csak várt. Egy szó nélkül. Mikor aztán ki idő elteltével felkapta a fejét és botjával szétfeszítette a kapukat. Sűrű léptekkel elindult be a vár belseje felé... Egyenesen be a várba, le az alaksorba, majd a tömlöcökhöz... Elviharzott az őrökön, majd a királynő mellett majd Loki mellett. Meg sem állt míg a Vándor tömlöcéhez nem ért. Közelebb lépett a zokogó lányhoz, letérdelt mellé és a kezére tette a kezét.
A lány rettenetesen megrémült de a fiút nem engedte el. A csuklyás egy szó nélkül megragadta Jojen testét felkapta a vállára és már ment is volna, de ekkor Saenerys megragadta a lábát és nem engedte, hogy lépjen.
A csuklyás megtorpant és csuklyája alatt lévő sötétségből hirtelen előtűnt két világító szempár... Rámeredt Saenerysre és érthetetlen nyelven kezdett beszélni hozzá. A lány arcán látszott a félelem, de jobban szerette a fiút mint sem, hogy hagyja hogy egy idegen alak elvigye tőle.
- Hagyja őt békén! - üvöltött az alakra. Az idegen elővett a zsebéből egy marék port és belefújta a lány arcába, amitől az elaludt... A Csuklyás mind kettőjüket magával vitte... És senki sem bírta megállítani... 

10. Rész: Bűnösök és Ártatlanok

"A szeretet méreg. Nagyon édes méreg, az igaz, de 

attól még ugyanúgy végez veled."

* Jon szemszöge * 

Másnap hajnalban mikor a nap még alig súrolta a földet, útra keltünk Saenerys-szel és azzal a Vándorral. Nem kedveltem azt a fiút. Az iránta érzett gyűlöletem lassan kezdett eluralkodni rajtam. Beleszerettem Senerysbe, de ez a Vándor ellopta a szívét. Tisztán láttam, ahogy ránéz. Azzal a pillantásával minden titkára fény derül. A Vándort ez ellenben csak a pénz hajtja. Észre sem veszi a leányt.  Én legalább is ezt gondolom.

- Saenerys! - szólítottam meg kedvesen. - Kérlek gyere közelebb. Beszédem van veled! - a hangom ellentmondást nem tűrő volt, de mosolyom ellensúlyozta, kemény kiállásom. Saenerys rám pillantott, majd lehajtott fejjel elém lépett. A Vándor szúrós szemmel méregetett, de végül egy fa tövében letelepedett. A leányra szegeztem a tekintetem és felemeltem a fejét. - Hercegnő, igazán elhagyhatnád már a bánatod! Már nem járhatunk messze az otthontól. - elmosolyodott de szemeiből lassanként csorogni kezdtek a könnyek. - Nem érdemel meg téged, felség! Ő csak egy Vándor... - láttam a szemeiben, hogy ő egészen más kép vélekedik erről. Megsimítottam az arcát és már épp megcsókoltam volna, mikor egy lovas lépett elénk. 

- Saenerys hercegnő? - Saenerys azon nyomban felkapta a fejét és reménytől csillogó szemekkel meredt a katonára. Bólintott majd a Vándorra nézett. 

- Jöjjön velünk! A királyné már nagyon aggódott önért! - nem figyelt a férfire. Figyelmét jobban lekötötte, hogy szerelmét épp láncra verték és egy lóhoz kötötték. Oda szaladt és próbált vele beszélni, de a Vándort eléggé összeverték és már alig volt eszméleténél. 

- Mit csináltak vele? - üvöltött rá az egyik katonára, miközben a fiút ölelgette. 

- Felség! Kérem! Hadd magyarázzam meg! A nevem Loki, és a királyné kért meg, hogy találjam meg magát és vigyem vissza hozzá! Ez az ember meg az ön el rablója, ha jól sejtem... - a férfi arcára undor ült ki. Saenerys mellé léptem és magamhoz öleltem, de azon nyomban el is tolt magától. Arcára kiült a düh és a kétségbeesettség.

- Uram! Kérem, legalább ültessék egy lóra, ezt a félkegyelműt... Merthogy ez a fiú itt, félkegyelmű! Saenerys hercegnő mentette meg valóképpen ezt! - mutattam rá a Vándorra. Minderre a színjátékra, egy hatalmas pofon volt a válasz. 

- Hogy meri? - Saenerys szemei szikrákat szórtak. - Maga uram, undorító! Takarodjon az udvarból! El se jöjjön! 

- Fenség! Sajnos ez lehetetlen. A királynő, Havas Jon uraságot is várja vissza a kastélyba. - szólalt meg határozott hangon a lovag. 

- Nem érdekel! Akkor én maradok itt! - a lovag leszállt a lóról és felültette a Vándort egy katona mögé, Saeneryst meg maga mögé. Visszapattant a lóra és intett még két lovasnak, hogy segítsenek nekem felülni egy külön kancára, majd elindultunk. 

- Félnapi járásra van a kastély, felség! - szólt a lányhoz a katona. Majd hátrább fordult a lován és egyenesen rám nézett. - Uram! Ami magát illeti, köszönet, hogy megmentette a hercegnőt! 

- Nem ő mentett meg, lovag! Akit ez az úr itt félkegyelműnek nevezett, mentette meg az életem. 

- Bocsásson meg felség, de ez a fiú itt valóban egy félkegyelmű. - szólt egy katona a mellettük baktató lovon. 

- Honnan tudja? - kérdezte Saenerys.

- Onnan, felség, hogy az apja volt az én régi jó cimborám. De nem szerette a fiát. El hagyta mikor a gyermek csak tíz éves volt. Az anyja meghalt elébb. A fiúnak nem maradt senkije. Állítólag ebbe őrült bele... 

- Nem lehet... - suttogta a lány alig hallhatóan, majd is gondolkodás után kiadta a parancsot Loki-nak.  Álljon meg! 

- De felség...

- Álljon meg, Loki! - nézett Saenerys szúrósan a lovagra. Loki intett a kezével mire az egész menet megállt. Saenery leugrott a lóról és a Vándorhoz sietett. Megsimította az arcát, majd közelebb hajolt hozzá és súgott neki valamit, és megcsókolta az arcát. Visszaült a lovag mögé és tovább indultunk. 

A városba érve a nép hatalmas üdvrivalgással köszöntött minket. Mikor megpillantottam a palotát a szívem hevesen kezdett verni. De nem a hitvesem iránt érzett szerelmem miatt... 

*Daeneris szemszöge *

Éppen a balkonon néztem a várost, mikor hirtelen zajra lettem figyelmes. A nép egy emberként örvendett, s szakadatlan követtek valakit az utcákon. A szívembe kíváncsiság kapott lángra. Leszaladtam a trónterembe és gyors léptekkel haladtam a kapuk irányába. 

- Nyissák ki! - kiáltottam az őröknek, kik azonnal engedelmeskedtek. Megálltam a lépcsők tetején és szemeimben kételkedve, heves szívvel néztem ahogy a húgom és Loki előtűnnek a nép tengeréből. Zokogva rohantam le a húgomhoz, s szorosan zártam karjaimba. 

- Húgom, édes húgom! - néztem végig rajta sírva. Könnyeimtől alig láttam de éreztem, hogy nem történt baja. 

- Daeneris! Mi történt? - a szemeiből folytak a könnyek de arcáról nem az viszontlátás öröme, sokkal inkább a keserűség búja tükröződött. 

- Elraboltak, húgom! - elnéztem tőle és határozott kiállással intettem Lokinak. - Hozassák elém a bűnöst! - fejet hajtott és két katona segítségével elővezetett egy eszméletlen, vérben áztatott, eltorzult arcú paraszt fiút. Ledobták a földre, fejet hajtottak és elmentek. Saenerys zokogva borult a fiúra, s ölébe véve a fejét ölelte magához. Értetlenül néztem Loki-ra aki kisebb hallgatás után közelebb lépett és halkan kezdett bele... 

- Felség! A húga el rablója ez a Vándor. Ám amikor rájuk találtunk, az ön ura épp a hercegnőt ölelgette. Gyöngéd érzelmekkel. Majd ez a Vándor a hercegnő védelmére sietett és Jon uraság megparancsolta, hogy  veressük láncra a fiút és üssék míg eszméleténél van. A katonáim természetesen engedelmeskedtek neki, s bár Saenerys hercegnő a védelmére kelt, nem tudott rajta segíteni. - Miközben hallgattam a történetet láttam hogy a húgom mekkora szerelemmel néz a Vándorra. Ahogy ölelgeti, simogatja és mosolyog rá. Talán a húgom féktelen szeretetétől, vagy csak mert már kialudta magát, de felébredt a Vándor és bár szemei bedagadtak, látszott a bennük csillogó szerelem ahogyan a Saenerys-re nézett. Karját nehezen felemelte és letörölte a húgom egyik könnycseppjét az arcáról. Már-már meghatott a szerelmük, de nem engedhettem, hogy egybekeljenek. A húgom hercegnő! Nem köthet házasságot egy Vándorral. Felnéztem Loki-ra és határozott tekintettel jeleztem, hogy elég lesz a történetből. 

- Vitessék el! - a szívem megkeményedett. Már nem érdekelt, hogy Saenerys mennyire szerelmes. Nem akartam tudomást venni róla. Nem bírtam ránézni a húgomra. Nem bírtam elviselni a fájdalmát. - Holnap végeztessék ki! - szóltam halkan Lokinak. 

- De felség! A húga... 

- Jobb lesz neki... Nem hajszolja bele magát egy reménytelen szerelembe... Amit ő akar az csak álom! - mondtam magamnak megnyugtatás képen, hogy elhiggyem, hogy jót teszek azzal, hogy megöletem a szerelmét. Talán egy nap majd megbocsát nekem, és belátja, hogy csak jót tettem vele... 

- Felség! Havas Jon úr beszélne önnel. 

- Hozassák elém! - adtam ki a parancsot. Nem telt bele sok idő Jon újra előttem állt. Nem változott. Épp olyan volt mint mielőtt elment volna 3 héttel ezelőtt. Csak a szakálla nőtt meg erősen. 

- Felség! Engedelmeddel, had jegyezzem meg, mennyire csodásan fest ma is...

- Hallgass, Jon! Hová tűntél? Miért hagytad el a kastélyt? Miért szöktél meg? - szúrósan tekintettem végig Jon-on. Láttam ahogy az ajkába harap és mélyen elgondolkodik. 

- Felség megmagyarázom... -kezdett volna bele, de nem engedtem szót neki...

- Felesleges, Jon! Vezessék el! 

- Felség, kérem! Kérem! Várjon... - szavai hidegen hagyták a füleim. Belekaroltam a zokogó húgomba és felsegítettem a lépcsőkön. Mikor beértünk a nagyterembe, Saenerys kirántotta a karját az enyémből és dühösen rám meredt. 

- Hogy tehetted?

- Drága húgom... Kérlek értsd meg! Jobb lesz így neked! Annyi fiú van még az országban, akik hercegek és nem Vándorok. 

- De nekem nem kell más csak Jojen! 

- Kicsoda? 

- A Vándor, Daenerys! Engem ölsz meg, ha megöleted! 

- Mivel tudta ennyire belopni magát a szívedbe, hogy akár az életed is eldobnád érte? - rám nézett és a szemeiből hirtelen elapadtak a könnyek. Megvető arccal meredt rám... Alig bírtam a nézését...

- Megmentett! Megmentett Jon-tól! Megmentett tőled! Vissza adta a szabadságom! Egy időre el is felejtettem mi is a kötelességem, hogy nincs anyám és apám! Vissza adta a boldogságom... De te most hideg vérrel elvennéd mindezt tőlem... Bár meg se találtak volna! - határozottan nézett rám. Szavai hihetőségében nem lehetett kételkedni. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, s egy árva hang sem jött ki az ajkaim közt. Saenerys sarkon fordult és elrohant... Nem tudtam hova... Csak sejtettem. Loki közelebb lépett hozzám és a vállamra tette az egyik kezét. 

- Felség! Utána menjek? 

- Ne! Hagyd! Hadd búcsúzzon el a szerelmétől... Most azonban beszédem van veled! Jöjj! - letöröltem a könnyeim és újra keménység töltötte el testem minden porcikáját. Határozottan lépkedtem előre a trón felé, a mögöttem koslató Lokival. Mikor beleültem a trónba, kiadtam a mai nap utolsó parancsát... - Még ma éjjel, üttessék le a Vándor fejét!

9. Rész: Kötelesség és Hűség

"A szeretet biztosabb út az emberek hűségéhez, mint 

a félelem."

* Senerys szemszöge *

Talán egy hete mehettünk együtt Jojen Reed-del és Jon-nal... De nem tudhatom. Hisz az idő olyan végtelennek tűnik mostanában. A napok múlásával, egyre jobban érzem, hogy Jojen nem csak egy egyszerű kuruzsló fiú... Annál sokkal több. Figyeltem ahogy alszik, ahogy vadászik, ahogy megeszi az űzött vadat. Kíméletes volt az állattal. A szívébe lőtt vagy a fejébe... Az állat szinte azonnal elpusztult. Egyik este mikor a tűz mellett vacsoráztunk felnéztem rá s megszólítottam. 

- Honnan tanultál meg ilyen jól bánni az íjjal? - nem nézett fel, csak ette tovább a húst. Az nap este épp lovat ettünk... Egy nemes úr földjén találtunk rá 5 másikkal együtt, s mivel gyötört minket az éhség, levágtuk az egyiket. Jon féltette a jószágot, de Jojen nem figyelt rá. Közelebb ültem hozzá és újra feltettem neki a kérdésem. Választ azonban még mindig nem kaptam. Csak egy halvány mosoly ült az arcára. Rám sandított és felegyenesedett. 

- Komolyan tudni szeretnéd, leány? - kérdezte határozottan. Bólintottam, majd közelebb vont magához és a fülemhez tette ajkait. - Nem ma még... - lehelte bele gyengéden. Ránéztem mint ha valami igen különöst súgott volna a füleimbe, majd összevontam a szemem s visszaültem a helyemre. 

Kicsit később, Jon lépett elébem. Felnéztem rá s láttam az arcán azt a kedves mosolyát mellyel mindig a szívembe lopta magát. Leült mellém és egy ideig nem szóltunk egymáshoz. Végül ő törte meg a csendet. 

- Mit gondolsz hazajutunk mi még valaha? - nem nézett rám, csak a tüzet figyelte. Én csak az arcát tudtam figyelni. Olyan királyi vonásai voltak. Nővérem kedvese volt mindig is, mégis én gyermek koromba vonzódtam hozzá. Megsimítottam az arcát s elmosolyodtam. Rám nézett és neki is mosoly húzódott végig az arcán. 

- Nem kételkedem. - közelebb hajolt arcomhoz. - Bocsáss meg... - leheltem az ajkára. - De ez nem lenne illő... - végül ajkaink összeforrtak s édes csókban egyesültek. Eltoltam magamtól egy kicsit és elengedtem. Lehajtottam a fejem és távolabb ültem. Jon nem értette s utánam jött. Felemelte a fejem és elmosolyodott.

- Daeneris nem tudja meg. Szeretlek Seneris. - majd megcsókolt. Jojen-re pillantottam s láttam rajta, hogy nem tetszik neki a kettőnk kapcsolta. Bevallom az idő során míg Jojennel jöttem azt hiszem beleszerettem. 

Csak néztem őt s legszívesebben az ő karjaiban leltem volna boldogságra. Elengedtem Jon-t és lefeküdtem az ölébe. 

- Ma én őrködöm elsőnek! - szólt határozott hangon Jojen. Felkaptam a fejem és ránéztem. Szomorúan nézett rám, majd leült egy távolabbi fához és egy megtermett kardal a kezében nézett mélyen az erdőbe. Tudomást sem véve rólunk. Jon lefeküdt s én hozzábújtam. A mellkasára hajtottam a fejem s egyre csak Jojen-t fürkésztem. Beláttam, hogy az imént tett cselekedet hiba volt. Gyermek koromban álmodoztam erről a csókról. Most azonban, hogy megtörtént már azt kívánom bár ne történt volna meg. Mert beleszerettem egy vándorba, aki nem szeret viszont... 

Idővel, hogy Jon elaludt felálltam és közelebb léptem Jojen-hez. Halkan leültem mellé és a vállára tettem a kezem. Egy kicsit megrezzent majd rám nézett. 

- Bocsáss meg. Nem akartalak megijeszteni. - szabadkoztam és egyre csak a havas talajt néztem. 

- Nem ijesztettél meg! Csupán hangtalanul értél mellém. - rá emeltem a tekintetem s a szívem hevesen kezdett verni amint tekintetünk találkozott. Éreztem, hogy egy szelíd pír jelenik meg az arcomon. Újra lehajtottam a fejem, de ezúttal Jojen felemelte. 

- Szereted őt? - kérdezte s fejével Jon felé intett. Ránéztem Jon-ra majd vissza Jojen-re és megráztam a fejem. - Akkor miért csókoltad meg? - faggatott, s szemében könnyek csillantak meg. Megragadta a karom és megrázott. Szemei szikrát szórtak de könnyek is csorogtak belőle. Én is sírni kezdtem és a kezeimbe temettem arcom. Jojen elengedett és zavartan pillantott ide-oda. 

- Bocsáss meg... Bocsáss meg. - simította meg az arcom. Elkaptam onnan a fejem, majd felálltam és visszamentem Jon mellé, de ezúttal messzebb tőle pár lépésnyire. Csak feküdtem és sírtam. Végül elfogott az álom és könnyekkel a szemeimben elaludtam. 

* Daenerys szemszöge *

Hajthatatlanul kerestettem a húgom. De nyomára nem találtak. Egy katona jelentette az egyik napon, hogy megtalálta, húgom köntösét. Amint a kezemben fogtam az anyagot, a szemeimből a könnyek mint sebes patak ömlöttek rá. A remény egyre jobban éreztette velem, hogy elhagy, mint valami megunt játékot a gyermek. Senkire nem számíthattam, egyedül csak a nem régen érkezett különleges férfire, Loki-ra. Egyedül ő maradt nekem, aki segített keresni a húgomat, s közben engedte, hogy a vállán sírjam ki bánatom. 

Belépett az ajtón és végig mérte az urakat akikkel épp megtárgyaltuk, hogy merre kéne folytatni a keresést. Mindenki a terembe a térkép fölé görnyedve tanácskozott. Rápillantottam és elmosolyodtam. Felegyenesedtem és közelebb intettem. 

- Üdvözöllek, Loki. Miben állhatok szolgálatodra? - elmosolyodott és meghajolt. 

- Szép reggelt, felség. - köszönt. - Ha megengedi, a mai reggelen is gyönyörű. - éreztem, hogy arcomon enyhe pír mutatkozik. Ő csak mosolygott s a szemei felcsillantak. 

- Köszönöm a bókot. - próbáltam leplezni vonzódásomat, de egyre jobban beleszerettem. Minden érintésével, mosolyával és szavával egyre nagyobb lángra kapott a bennem tomboló tűzvész. De nem tehettem. Nem szerethettem, hisz nekem ott van Jon. S bár most nincs velem attól még a hitvese vagyok. Olykor megfeledkezem a kötelességeimről és az etikettről. Hisz itt van nekem Loki. A rejtélyes idegen, akire a világon mindennél jobban vágyom. Elfordultam tőle, mert míg álmodoztam végig őt néztem, s már kezdtem elveszíteni az eszem. 

- Köszönöm, tanácsosok. Most hagyjatok magunkra! - meghajoltak és kimentek. Loki közelebb lépett és a vállamra tette a kezét. Megcsókolta a nyakam s én csak élveztem a csókjai édes, bódító érzését. A kezére tettem a kezem és megfordultam. Tekintetünk találkozott ahogy ajkaink is. A csókja teljesen megbabonázott, de tudtam, hogy ha meglátnak, Lokit megölik. Eltoltam magamtól és kisétáltam az teraszra. Ő követett. 

- Bocsáss meg az iménti csókért, felség. - szabadkozott. Megfordultam és ránéztem. Távolabb volt tőlem pár lépéssel. Egyenesen állt előttem hátra tett kézzel s komor arccal bámult a távolba. Nem nézett rám, amitől úgy éreztem elveszítettem... 

- Ne! Kérlek! Nézz rám! - kértem, de ő nem mozdult. - Parancsolom, hogy nézz a szemembe! - utasítottam határozottan. Ekkor rám nézett. De csak tekintete változott... - Miért vagy ily komor? - kérdeztem határozott kiállással, de hangom elcsuklott közben. Nem felelt, csak nézett szüntelen. - VÁLASZOLJ! - emeltem fel a hangom, de ekkor már a szemeimből elkezdtek folyni a könnyek. 

- Nem szerethetlek, felség... Ez a csók hiba volt! Belátom! Kérlek bocsásd meg nekem! - a hangja komoly volt akár csak a tekintete. Lerogytam a földre és csak zokogtam. Kis idő múlva a vállamon éreztem a kezét újra. - Akkor mégis miért kínzom magam? - hangja lágy volt és kedves. - Ostobaságot csinálok szüntelen. Most is... Mert még is, beleszerettem a királynőmbe! - Felnéztem rá és láttam az arcán azt az elbűvölő mosolyt mellyel mindig megdobogtatja a szívem. Karnyújtásnyira térdelt le mellettem, de ahogy hozzám ért, és megsimította az arcom, úgy érzetem mintha egyenesen a karjaiban ölelne magához. Átkarolt és felemet a földről. A nyakába borultam és szorosan öleltem magamhoz. Soha nem akartam elengedni. Ő gyengéden ölelt magához, majd belesúgott a fülembe...

- Megtalálom neked a húgod, felség! Holnap reggel indulok! - kicsordult egy könnycsepp e szavak hallatán, s szorosabban öleltem magamhoz. 

8. Rész: Kétely és Szökés

"Egy kedves arc gyakran bűnös szívet leplez."

* Kamilla szemszöge *

Nem éreztem magam kiváltságos helyzetben, ahogy azt az emberek gondolnák. A király leendő hitvese voltam. Az anyám gyakorlatilag oda dobott a királynak. Szerettem a királyom, ennek ellenére. Sétáltam vele mikor akarta, háltam vele amikor akarta, segítettem neki döntéseket hozni, ha úgy kívánta. 

A kertben néztem épp a gyönyörű virágokat, mikor egy katona elém lépett és megkért, hogy menjek vele. Tettem ahogy kérte, s elkísért a király elé. Nem volt rajtam fűző, de a levegő így is alig jutott belém. Magam sem tudtam miért. Meghajoltam a király előtt majd felnéztem rá. Rosszallón méregetett, s végül felállt és intett az őröknek. Két megtermett férfi ragadta meg a karom, s felvonszoltak a lépcsőn a király elé. Ledobtak elé s addigra én már alig kaptam levegőt. Fuldokolni kezdtem, majd a világ kezdett egyre homályosabbá válni, míg végül feladtam, s elnyomott az álom. Hallottam ahogy a király az őrségért kiált és éreztem, hogy felveszi erőtlen testem.

Mikor felébredtem, már ágyban feküdtem. Újra kaptam levegőt. Megkönnyebbülten tapogattam a mellkasom, s közben nagyokat sóhajtottam. Felültem és kinéztem az ablakon. A fény elsőre megzavarta a látásom, majd egyre tisztábban láttam. Egy alak kezdett kibontakozni benne. Felálltam s lassú léptekkel közeledtem felé. Amint mögé léptem a vállára tettem kezem, s ő azonnal megfordult. 

- Uram! - meghajoltam, de a király gyorsan felállított. Belenéztem a szemeibe. Kedvesség és aggodalom csillogott bennük. 

- Jobban vagy, hölgyem? - kérdezte aggodalommal, hangjában. Biccentettem a fejemmel s arcomra szelíd pír ült. - Bocsásd meg, a tegnapi viselkedésem. Csupán szóbeszédet hallottam. - "ennyit alhattam volna?" - gondolkodtam. 

- Miféle szóbeszédet, uram? - hangomban bizonytalanság érződött. Megfogta a kezem, s megsimította az arcom. 

- Csupán, hogy hölgyem, gyermeket vár. 

- Biztosíthatom, uram, nem tudok róla. - leszegtem a fejem, majd a hasamra tettem a kezem. Uram, megfogta az állam s tekintetem az övéhez irányította. 

- Szép hölgyem. Aludd ki magad, biztos nagyon megráztak a hírek. Arcod teljesen elsápadt. - megcsókolta a kezem, s az ajtóhoz sétált. Ott megállt s visszanézett rám. 

- Küldetem a cselédet. - azzal elment. Visszabotorkáltam az ágyamhoz, és zavartam leültem rá. A fejem majd ketté hasadt a fájdalomtól. Nem tudtam mit tenni. Csak ledőltem a párnáim közé, s újra elaludtam. 

* Araya szemszöge *

- Jerj, húgom! - szólt Thor kedvesen. Loki-hoz igyekeztem volna, de nem tudtam. A fivérem megállított, s megkért tartsak vele a vacsorához. - Szép esténk van, nem de? - kérdezte méltóság teljes mosollyal az arcán. Bólintottam s egyre csak azon járt a fejem, hogy vajon hol lehet Loki? Már 3 napja nem láttam. Megtorpantam. Mi van, ha megszökött? Ha elment, hogy elhagyjon engem, mert megtudta mit érzek iránta. A kezeimbe temettem az arcom és csak sírtam. Thor persze nem értette, s ezért a kellő képen bánt velem. 

- Húgom! Minden rendben? Húgom? Őrség! - kiáltott. Hangjában zavarodottság és félelem csendült fel. Megfogtam a karját, s könyörgőn néztem a szemébe. 

- Ne! Kérlek, bátyám! Hagyd az őrséget! Csupán aggódom! - hangom elcsuklott, és szemeimből elapadtak a könnyek. 

- Loki... Ugye? - kérdezte dühödten. - Jaj, húgom! Loki csak tönkre tesz téged! Ezt te is tudod! Miért szereted még is? - láttam rajta, hogy semmit nem ért abból amit csinálok. De magam sem. Megszállottan rajongtam a bátyám iránt, de ebből ő semmit nem viszonzott. Csak Thor szeret engem annyira, hogy tudja ha baj van velem, és segít rajtam. De Loki? Ő soha! Elszántan hajszolja a nőket, s mulat éjszakákon át. Én még is szeretem. Csak tudnám miért. Talán egyszerű a válasz, de még nem elég világos, hogy lássam. 

- Bátyám... - kezdtem bele. - Bocsásd meg nekem mind azt amit eddig ellened tettem. A szerelem elvakított. Te vagy az egyetlen aki igazán megért engem! - elmosolyodott és megölelt. Folytattuk az utunk az étkezőteremig. Az asztal tömve volt finomságokkal. Én azonban nem voltam éhes. Egy falat sem ment le a torkomon. Csak arra vártam, hogy végre mindenki nyugovóra térjen és én végre elszökjek. 

Vacsora után még beszéltem a cselédemmel, de nem engedtem, hogy sokáig maradjon. Fáradságot színleltem és korán visszatértem a szobámba. Összeraktam néhány holmit, és már indultam is. Nehezen, de sikerül átvergődnöm az őrökön, majd a kaput elhagyva egy percre visszanéztem. Valamiért olyan érzés fogott el, hogy soha többé nem jövök vissza ide... Asgardra... 

*Bocsássatok meg, kedveseim, de sajnos mióta beindult a nyár, már nem tudom magam időhöz kötni! Sajnálom! De nagyon remélem, hogy még itt vagytok és olvassátok! Igyekszem innentől fogva hétfőnként hozni az új részeket! <3 Írjatok kommentet, hogy tudjam mit gondoltok az adott részről! Vagy ha új vagy, de érdekel a folytatás iratkozz fel! Köszönöm! További szép napot! <3 * 

7. Rész: Kegyelem és Kegyelet

"Az ember életének van értelme, nem a halálának."

* Thomas szemszöge *

A trónon ülve a Világ olyan más... Az emberek a földig hajolnak előtted, a kedvedre akarnak tenni és bármit megtennének érted. Nekem ez a világ nem tetszett. Nem éreztem magam olyan nagynak. Egy átlag fiú voltam. Mindössze 15 esztendős. Még is... Nekem kellett megoldást találnom a legagyafúrtabb és legnehezebb problémákra is. Minden teher engem nyomott. Próbáltam meggyőzni anyámat s apámat is, de mind hiába. Nem lehetek gyermek többé. Valójában soha sem tekintettek rám gyermekként. Csecsemő korom óta királynak vagyok szánva. Testvérek híján ez rendjén is való. Ifjú koromban tanítottak meg a tanítók az érett és bölcs gondolkodásra. De talán csak az eszem nagy. A karddal megtanítottak harcolni, még sem bántam vele olyan ügyesen. Persze ha a szükség úgy kívánja, habozás nélkül ragadok kardot és megyek csatába. Most azonban még kardot sem engednek fognom.
Épp az emberek panaszait hallgattam, amikor váratlanul berontott, kedves kuzinom a kíséretével. Felálltam és dermedt figyelemmel követtem lépteiket. Mindenki elnémult. Csak a közeledő léptek zaja hallatszott. Minden egyes lépéssel, egyre biztosabban tudtam, hogy nem jó szándék vezérelte ide, drága rokonaim. Néném megállt előttem, s gúnyos mosollyal körbe pillantott majd felhorkant. 

- Felség! - üdvözöltek egy udvarias meghajlással. - Mily elnyűtt az udvarod. Pedig úgy hallottam nincs párja egész Westerosban. - felemelt fővel, szinte már undorral nézett körül a teremben. Nem látom szívesen a néném s kísérőit. A 7 királyság egyik legfenhélyázóbb személyei. Nagybátyám évekkel ezelőtt esett el az egyik csatában. Az a csata is csak ezért az átkozott trónért folyt. Nem szerettem benne ülni. Mindig az előttem uralkodó királyok jutnak az eszembe, s hogy vesztek oda egy hatalomért folytatott csatában. Hány uralkodásra termett király vesztette fejét, csak hogy övé legyen egész Westeros. Undorodtam a tróntól. De a királyi rangom miatt nem vehettem félvállról. Újra nénémre figyestem, s ittam lekicsinylő szavait. 

- A kastélyod nem elég fényűző a rangodhoz... Hisz még is csak király vagy, az istenekre! - káromkodott. 

- Nekem, s családomnak megfel...

- Persze, persze! Az ostoba húgomnak minden megfelel... - gyorsan a szája elé kapta a kezét és elmosolyodott. - Bocsásd meg uram a rossz fecsegőm... Csak beszélek össze-vissza. De akkor most térjünk is vissza a fontos dolgokhoz... Hogy miért is vagyunk itt... - megköszörülte a torkát és a háta mögül elő lépett a kuzinom, Kamilla. Gyönyörű volt. Westeros leggyönyörűbb leánya. Mindössze 14 éves volt, s még hajadon. Szőke haja csak úgy szikrázott ahogy a nap megsímogadta. Szemei türkizen ragyogtak akár az ég két legfényesebb csillaga. Bőre fehér volt, s termete meglehetősen gyenge és törékeny. Szépsége beragyogta a termet. Illendően meghajolt majd halvány mosollyal rám pillantott. 

- Felség. Mint tudod, az országnak biztos vezetőre van szüksége... S ahoz az uralkodónak nő is kell az oldalára, nem csak kard. Lady Stark fattyú leánya épp való hozzád, uram. 

- Hogy hozzám? Egy fattyú leány? Ne tréfálj velem néném! - nevettem, majd undorodva fordultam felé. - Nekem nemesi vérű asszony kell! Nem holmi fattyú leány...- a szavaim csöpögtek a gúnytól és az undortól. - Most elmehesz, ha ennyi volt jöttöd célja. - a néném fejet hajtott és kíséretével együtt kivonultak. Kamilla azonban maradt. Néném biztos okkal hagyta itt. 

- Hát te, kedves kuzin? Téged itt hagytak? - kérdeztem nevetve. 

- Nem, felség. - mosolyodott el. - Enegem neked szántak, uram. 

- Akkor miért beszélt anyád arról a fattyú leányról? 

- Felség, ha megengedet, az anyám szokott félre beszélni. Sokszor maga sem tudja mit hord össze-vissza. 

- No ez már igaz! - mosolyodtam el. - Jerj akkor, kedves kuzin. Sétálnék egyet. - leballagtam a lépcsőn, s karon fogva kísértem el, hölgyem a kertbe. 

* Loki szemszöge* 

A Midgardon minden egészen más. Itt az emberek nem mulatnak, nem hálnak minden éjszaka. Inkább nyomorognak és éheznek. Egy erdőben sétáltam éppen, mikor hirtelen egy lovas csapat vágtatott el mellettem egy pár méterre. Egyikük sem vett észre. A fák elfedtek előlük. Hirtelen kardok csattogását hallottam a távolban és közelebb lopóztam. Két lobót láttam. Egyen mellyen egy szarvas ágaskodott, s egyen melyen sárkány égett vörösen. Végül a srárkány legyőzte a szarvast, s engem is elragadtak. Fogoly lettem pedig csak megfigyelő voltam. Az út hosszú volt és kényelmetlen. Megkötözték a kezem és egy lovas húzott maga után. Alig bírtam tartani az iramot. Mikor azonban megérkeztünk hatalmas meglepetésemre a város hemzsegett a boldog emberektől. 

- Most pedig a királynő elé viszünk téged. Majd ő dönt a sorsodról. - mondták gonosz mosollyal arcukon. 

- Nem tetszik az ötlet... - de nem volt választásom. Berángadtak a trónterembe ahol a királynő épp férfiakkal társalgott. Pont háttal állt, de tündöklő fehér haja ragyogott az ablakon besütő napsugárban. A katona aki elhúrcolt kihúzta magát és jelentett. 

- Királyném, hoztunk egy foglyot! - nem fordult meg, csak ítélkezett. 

- Öljétek meg! - legyintett. Megilyedtem és felszólatam.

- Felség! De hisz én nem tettem semmit ellened! - mentegetőztem. Erre azonban azonnal megfordult. Álom szerű volt. Gyönyörű akár egy égi csoda. Ahogy rám nézett láttam rajta, hogy elgondolkozik. 

- Vagy várj! Ki vagy te? Melyik zászló alatt szolgálsz? - kérdezte határozottan. 

- A nevem Loki, Asgardról jöttem. Apám a 7 világ örzöje. - vallottam be. - Azért jöttem a Földre, hogy megakadályozzam a felkeléseket... 

- Én is pont ezt akarom! - mondta már valamivel enyhébben. - Örök, engedjétek el! - az őrök azonnal eloldoztak és végre újra érezhettem a kezemben a vér áramlását. - Most pedig menj vissza ahonnan jöttél! Majd én ügyelek az emberek biztonságára. - már toloncoltak ki a teremből mikor újra felszólaltam.

- Felség! Kérlek! Had maradjak itt. Had szolgáljalak téged! Asgardon az élet olyan sivár és unalmas. A Földet azonban már  régóta csodálattal figyelem. Végre sikerült megszöknöm, s te vissza toloncolnál? - kis gondolkodás után azonban a királynő megkegyelmezett. 

- Ám legyen! Jerj a királyi tanácsba. Ott nagyobb hasznodat veszem. - a kezét nyújtotta én meg felsiettem mellé majd elindultunk a tanácsterem felé. 

6. Rész: A szükség nagy úr!

"Aki fél a vereségtől, már vereséget is szenvedett."

* Melody szemszöge *

Épp kint sétáltam az erdőben, mikor hirtelen zajt hallottam, és elbújtam a legközelebbi bokorba. Lovasok léptettek el előttem, ügyet sem vetve az út lejtős, köves hibáira. Csak beszélgettek, és nevettek. Elég jó kedvükben lehettek, ugyanis az összes orra vöröslött a bortól. Vad férfiaknak tűntek, apám korabelieknek. Épp a város felé vették az útjuk. Végig néztem, ahogy elhaladnak, majd a sor végén megláttam, egy szép, fiatal leányt. Szőke hajú, kék szemű, vékony, akár a nád szál. Arca fehér volt, és beesett. Szemében nem csillogott semmi, csak üresség, és szomorúság. Miután elmentek, nekidőltem egy fának, és az íjamat kezdtem tisztogatni. Csak ültem, és elmerengtem a jövőnkön Robb-bal. Majd hirtelen, meghallottam, a vadászkürtöt, ami jelzi a visszavonulást és a vadászat végét. Fogtam hát a zsákmányaimat, a vállamra dobtam őket, és elindultam vissza a városba. 

Visszaérve hatalmas fennforgásba találtam magam. Az emberek a házaikat és pergoláikat* díszítették. Felsiettem a kastélyba vezető lépcsőn és benyitottam a konyhába. Bent is ugyan az a hangulat fogadott, mint ami odakint. Az összes cseléd, szakácsnő és kukta ott serte-pertélt egymás hegyén-hátán. Csak ledobtam az egyik asztalra a zsákmányt és vártam a megfelelő alkalmat, hogy leszólítsak egy cselédet. Alig, hogy kigondoltam, már jött is egy. 

- Hé! Te! Minek ez a nagy felhajtás? - kérdeztem nevetve. A lány csak lehajtotta a fejét, értelmetlenül mormolva valamit, félre lökött és elviharzott. Megsértődtem, és fel siettem, hogy megkeressem Robb-ot. Ő biztos elmondja mi folyik itt. Csak szedtem a lépcsőfokokat a lábam alatt, de bármennyire is igyekeztem, nem sikerült utolérnem Robb-ot. Senki sem látta. Még a cselédje sem. Tehetetlennek éreztem magam. Miközben a kutatásán voltam, észre se vettem, hogy épp szembemegyek a királlyal. Ám mikor találkoztunk, mint a ketten erősen meglepődtünk. 

- Bocsásson meg, apám! Robb-ot kerestem. Nem látta? - az apám, a szokottnál is lehangoltabb volt. Halványan elmosolyodott, majd a vállamra tette a kezét és elindultunk. 

- Tudod lányom, Robb... Nos, hogy is mondjam... Megnősül! - egy percre teljesen megállt bennem az ütő. "Hogy micsoda?" "Robb megnősül? Az lehetetlen!" gondoltam. Éreztem ahogy a torkomban egy fojtogató gombóc kezd kifejlődni. - Az imént érkezett meg hitvese lóháton, egyenesen Király Várból. -  A szemeim megteltek könnyekkel, és szinte már levegőt is képtelen voltam venni. Mint ha egy kést döftek volna egyenesen a szívembe. Ekkor eszembe jutott, az iménti jelenet, a lány a lóháton, a részeg kísérők, a bús arc. Egycsapásra összeállt a kép. De ekkor észre vettem, hogy egy könnycsepp szalad végig az arcomon, és eszembe jutott, hogy a Robb-al való viszonyunk titok, evégett abba kellett hagynom a sírást. Erőt vettem magamon, és határozott kiállással elhitettem apámmal és mindenkivel, hogy nem zavar. 

- Remek, apám. Azt azért szabad tudom, merre jár, bátyám, a vőlegény? - arcomon apró mosollyal próbáltam leplezni a bennem dúló érzelmeket. A király elmosolyodott, és bólintott. 

- A szobájában van, kedves. Menny csak. Úgy is szüksége van most rád. - bólintottam és elmentem. 

Az ajtó előtt álltam. Nem bírtam megmozdulni. Csak néztem azt a hatalmas, fa tákolmányt, amelynek a túloldalán ott találom azt a valakit, aki néhány napon belül elvesz egy olyan lányt, akit nem is ismer. Nem volt erőm ehhez. De tudtam, hogy meg kell tennem. Ezért nagy levegőt vettem és a kilincsre tettem a kezem. Lassú, de biztos mozdulattal nyomtam le, majd nyitottam ki azt. Robb épp az ágyán ült, és imádkozott. 

- Félsz? - kérdeztem, remegő térdekkel. Rám pillantott, és felcsillant a szeme. 

- Drága Melody! Ha tudnád mennyire hiányoztál az elmúlt időben. - oda futott hozzám, felkapott és megcsókolt. Jól esett ez a kedves gesztus, de az íze keserű és bánattal teli volt. Letett az ágyra, és gyorsan bezárta az ajtót. 

- Akkor most elhagysz? - kérdeztem könnyes szemekkel. Robb elszomorodott, és megrázta a fejét. 

- Nem. Azt nem hinném. Hisz én, csak téged szeretlek. - tudtam, hogy amit mond igaz. Mégsem tudtam elhinni. Valahogy túl képtelennek tűnt. Közelebb lépett hozzám, és elkezdet legombolni a ruhám. Egyre lejjebb és lejjebb nyúlt, míg végül le nem esett rólam. Akkor aztán ő is neki látott vetkőzni, és hamar neki álltunk szeretkezni. Élveztem, ahogy mélyen belém hatol és halkan felnyög. Élveztem a teste melegét, a haja érzékeny cirógatását, a keze gyengéd érintését. De mind e közben csupán egy dologra tudtam gondolni....

 " Ez az utolsó együtt töltött éjszakánk! "

* James szemszöge *

Nagyjából egy órára hajthattam álomra a fejem, máris egy csapat vad tört ránk. Kirohantam csatatérre, és körülnéztem. Megláttam, ahogy egy vad férfi próbál nekem rontani, mire én csak nemes egyszerűséggel levágtam a fejét a testéről. Egymás után jöttek az áldozatok, akik táncolni szerettek volna a kardom élén. Teljesítettem a kérésüket. Persze azért én is találkoztam egyszer-kétszer vassal. Legfőképp a lábam, és az oldalam. De azok mind csak karcolások. Nagy nehezen, de sikerült visszaverni a gazokat, és nyugodtabban vághattunk bele a napnak. Kezdet kép, meginvitáltak a megmaradtakat egy kupa borra, és vad húsra. Távol álljon tőlünk a kannibalizmus, mi csak állathúsokat eszünk. Persze azt nem állítom, hogy ezek az emberek nem voltak e állatok... A húsuk meglepően ízletes volt. 

- Szép volt, uraim. Egy újabb győzelem! - nevettem, majd öblöset kortyoltam az italomba. 

- Ahogy az úr mondja! Maga nélkül nem ment volna. - üvöltötte egy részeg katona a tömegből. Tetszett mikor a nép dicsér. Egész büszke leszek magamra. Nevettem és felemeltem a kupám. 

- Igyunk a győzelemre! - azzal újabb korty gurult le a torkomon. Nem telt bele sok idő, érezni kezdtem az ital bódító hatását. Az utolsó emlékem az volt, hogy valaki lerángat az asztalról és vele megyek egy szűk folyosón. 

A húgom volt, Megan. Rettentően féltett engem. Mikor kinyitottam a szemem és megláttam, elmosolyodtam és megsimítottam az arcát. 

- Na végre, hogy magadhoz tértél. Rendesen a hordó aljára néztél. Nagyon aggódtam érted! - arca komoly volt, de a szemeiből áradó kedvesség, ellent mondott legörbülő ajkainak. Gyönyörű volt. Hosszú barna haja kontyba volt felfogva. Szemei zölden ragyogtak, akár a smaragd. Teste vékony volt akár egy szép liliom szár. Bőre fehér volt akár a frissen esett hó. Csak néztem őt és mosolyogtam, majd végül megszólítottam. 

- Bocsáss meg, kedves húgom, de ma különösen gyönyörű vagy. - apró pír ült ki az arcára, majd elmosolyodott. Szerette amikor bókolok neki. Én meg azt szerettem, ha gondoskodik rólam. Felültem az ágyamban, és Megan azonnal a kezembe adott egy levelet. Felbontottam és elkezdtem olvasni. 

"Tisztelt James Grayjoy! 

Szükség lenne önre Északon. A király emberei elpusztították az összes falut, és lemészárolták az összes embert. Borzalmas helyzet uralkodik a településeken. Felénk tartanak, de még meglehetne őket állítani, ha segítene. Az emberek félnek, és már az élelemből is kifogyunk lassan. Szükségünk lenne az ön és hadserege támogatására. 

Eddard Stark"

A levél egyértelmű volt. Mennem kellett! Felkeltem hát, és gyorsan felöltöztem. Az övemre csatoltam a kardom és már indultam is volna, de ekkor rám szólt a húgom, akiről egy időre meg is felejtkeztem. 

- Hová indulsz? - kérdezte rémülten. Tudta merre megyek, de megpróbálta ostoba képzelgésnek venni. 

- Északra! Ned Stark-hoz. - mondtam határozottam, azzal fogtam magam és elindultam a király elé, hogy csapatokat állítson mellém a csatához. 

* pergola - bódé

5. Rész: Álom és Valóság

"Ahogy vétkeztünk, úgy szenvedünk."

* Daenerys szemszöge * 

Mikor kinyitottam a szemem, egy sötét, kies helyen találtam magam. Egy koszos kis szobában, tele dobozokkal, és szénával. Felálltam és kinyitottam az ajtót. Mikor kiléptem, hirtelen egy csapat katonával találtam szemben magam. Kisebb szemre vétel után, azonban felismertem a királyi címerem a páncéljukon és és valamivel enyhült a szívveréseim száma. Előlépett az egyik és megkért, hogy kövessem őket. 

Csak mentünk végig a szűk utcákon, míg végül újra a palotámnál találtam magam. Beléptünk a kapunk, és felsétáltunk a tanács terembe. Az ajtó túloldalán, megpillantottam a tanácsnokom és a nemesek részét. Oda siettem a tanácsnokomhoz, és egy tőrt szegeztem a nyakához. 

- Mi történt? - kérdeztem, hangomban dühvel. - Hol van a húgom? - a férfi alig bírt megszólalni. Csak kapkodta a levegőt, s szemében félelem csillogott. Szorosabban szegeztem a pengét a nyakához, amire azonnal megeredt a nyelve. 

- Elrabolták felség! - a tőr kiesett a kezemből, és nagy hanggal a földre hullt. Megtántorodtam és egy székbe estem. A katonák azonnal rohantak segíteni, de nem kértem belőle. "Elrabolták a húgom? Már az is lehet, hogy megölték!" csak ez tudott járni a fejemben. Felfigyeltem arra, hogy beszélnek hozzám, de egy szavukat sem értettem. A Világ, szép lassan kezdett egyre homályosabbá válni, míg végül teljesen el nem sötétedett.

Kiléptem a teraszra, és végig néztem a birodalmon. Mint azon a napon, mikor Senerys-szel utoljára beszéltem. A város nyugodt volt, és csendes. Hirtelen egy madár szállt le elém a párkányra, és csőrével kopogtatni kezdett a rideg köveken. Egyre hangosabban és hangosabban, míg végül bele nem tört a csőre a kőbe, és tova nem szállt. A kő sértetlen maradt. Ám mikor jobban megnéztem, a madár vére belefolyt egy kivésett írásba... A betűk, lassan bontakoztak ki rajta, de mikor olvashatóvá vált, a szívem kihagyott a folytonos veréséből. A véres betűk egy nevet rajzoltak ki... "Havas Jon"! Futni akartam, amilyen messzire csak tudtam, ám mikor megfordultam az ütő egy darabig megállt bennem, s velőtrázó sikolyom törte meg a birodalom csendjét. Szemem elé ugyan is, Jon megcsonkított, vérbe fagyott holt teste tárult. Néztem ahogy csukott szemeiből folyik a vér, mint ha könnyezne. Majd hirtelen felpattantak a szemhéjai és helyükön csak tátongó üresség meredt rám. Tehetetlenségemben, a földre zuhantam, és csak zokogtam. Éreztem, ahogy a hangok megakadnak a torkomban, és puszta lehelet formájában hagyják el a szám. Így, némán üvöltöttem rá a kedvesemre, aki addigra eltűnt és helyén csak egy szál virág maradt. Szemeimből még mindig szivárogtak a könnyek, ám már érzelem nem volt bennük. Némán bámultam a növényt, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet benne a trükk. A virág felé nyújtottam a kezem, mikor hirtelen a szemeim kipattantak, és felébredtem. 

Az ágyamban ülve tértem magamhoz, s végig gondoltam az álmom. De mi lehetett a virággal? Ezen töprengtem, mikor belépett a szobába a cselédem, és mosolyogva oda nem rohant hozzám. 

- Felég, jól érzi magát? - kérdezte, s közben boldogan igazgatta rajtam a takarót. Szótlanul követtem a tekintetemmel ahogy dolgozik. Mint ha az oly nagyon érdekes lenne. - Feküdjön vissza felség. Még pihennie kell! - nem bírtam az alvásra gondolni. Csak az az álom járt a fejemben, és nem akartam újra átélni mind azt a szörnyűséget. Megráztam a fejem, és intettem a cselédnek, hogy távozhat. Miután kiment, kiszálltam az ágyból, és a teraszra siettem. Körülnéztem, és valahogy a város hatalmas hangzavarja, most megnyugtatott. Elégedetten támaszkodtam a kőpárkányra. Boldogság töltötte el a szívem. Egy percre meg is feledkeztem Senerys-ről, Jon-ról, és az álomról. Majd egy madár szállott le elém a párkányra. Kedvesen méregetett, majd a csőrében lévő kis magot, hangos kopogással kezdett verni a kőhöz...

* Araya szemszöge *

Épp a kertben sétáltam, mikor hirtelen egy csapat katona szaladt el mellettem. Ügyet sem vetve rájuk, folytattam tovább az utam a kerti tóhoz. Mikor odaértem, leültem egy padra, és csak néztem a vizet. Megnyugtatott, és teljesen elterelte a gondolataim, Lokiról. Észere sem vettem, hogy időközben társaságom akadt. 

- Üdvözöllek! - köszöntöttem, tisztelettel a bátyámat, Thor-t. Elmosolyodott, és biccentett. 

- Gyönyörű napunk van, nem gondolod? A fények csak úgy táncolnak a víztükrön. A madarak trilláznak. Minden gyönyörű. - mondta. Körülnéztem, és bólintottam. 

- De Loki még mindig nem tért magához. - lehajtottam a fejem, és próbáltam elfojtani a könnyeim. 

- Ne aggódj! A tanácsos szerint holnapra már jobban lesz! - mondta biztatóan. Belenéztem a szemeibe, és láttam benne, hogy igazat mond. Majd újra megszólalt. - Tudom, hogy szereted Loki-t. 

- Igen! A húga vagyok! - közöltem közömbösen. 

- Te is tudod, hogy nem úgy gondolom. 

- Márpedig csak gondold úgy, bátyám! - a tagadás nagyon jól ment nekem, ám az igazságot nem tudtam hazugság alá rejteni. Főleg nem Thor előtt. Túl jól ismert. Ránéztem, és megadóan bólintottam. - Rendben! Valóban beleszerettem! De ez úgy sem számít. Hisz én a húga vagyok, és nem szeret engem. Szerintem még úgy sem, mint a húgát...

* Loki szemszöge *

Reggel egy borzalmas álomból riadtam, és elhatároztam, hogy elmegyek és sétálok egyet a kertben, hogy kiszellőztessem a fejem. Arra azonban nem számítottam, amit a kert cserjéi alatt megbújva hallok. A húgom bevallotta, a bátyánknak az igazságot, hogy szeret engem. Elszomorodtam, és megpróbáltam halkan elhagyni a tavat. Visszafelé a szobámba, bujkáltam, nehogy elkapjanak, és újra alvásra kényszerítsenek. Ekkor eszembe jutott egy zseniális ötlet. Felsiettem a lakrészembe, gyorsan összeszedtem pár apróságot, és azon mód elindultam, Heimdall-hoz. Beváltom a húgomnak tett ígéretem, leverem a felkelőket a Midgardon, és mikor haza jöttem a győztes csatából, elveszem a húgom feleségül! Akkor végre megtudja mennyire szeretem őt!